Mesekerámia

Mitől szorongunk?

2015. június 26. 14:17 - mesekeramia

Receptek boldogsághoz..

Recept persze nincs, pláne könnyű, olcsó és gyors nincs.:) Legfeljebb saját történetek vannak. Az enyémek és másoké is.

Munka(hely)undor...


korong_hagyományos.jpgSokan kerestetek meg azzal, hogy unjátok ( utáljátok ) a munkahelyeteket, hogyan kell kiszállni belőle,  milyen szerencsés és bátor vagyok, stb. stb.

Ebből annyi tény, hogy sokan nincsenek a helyükön, de én sem bátor, sem különösebben szerencsés nem vagyok, receptet adni pedig végképp nincs módomban, egyszerűen nem lenne hiteles.

Volt a múlt évben egy nagy lendület, a kiugrás, nyakig bele valami egészen másba, aztán fokozatos rádöbbenések, hogy van a lónak az egyik oldala, meg van egy másik, a közepén meg.. Tudjátok, ott mi van, na.:)

Mindezt úgy, hogy semmi okom nincs panaszra, nem ért negatív kritika, sőt, ennyi dicséretet az életben nem kaptam, konkrétan a munkáim miatt is, meg amiatt is, hogy azt a döntést hoztam, hogy meg akarom próbálni, mi van a taposómalmon túl.

Sokakkal és sokat, szívesen beszélgettem arról, interneten és személyesen is, hogy hát persze hogy ki lehet ugrani valahogy, csak akarni kell, mert hittel a hegyeket is, stb, stb. Most ott tartok, hogy nagyon nem akarok negatív, vagy lehúzó lenni, de lassan úgy érzem nem vagyok ebben a szerepben hiteles.

Történtek rossz dolgok, persze, nehézségek, ilyesmi, az élet praktikus szintjén is, meg másutt is, de ez már csak ilyen, megszoktuk, ez független ezektől.

Csak a magam tapasztalatát tudom elmondani, másnak ez lehet más, de érdemes figyelembe venni, hogy nálam ennek a kiugrási időszaknak az első pár hónapja volt eufória, azóta meg már csak sors, eléggé magától értetődik.  Egy életen keresztül nem lehet annak euforikusan örülni, hogy nem kell bemenni a céghez, már csak azért sem, mert az ember nagyon könnyen adaptálódik az új szerepekhez, új helyzetekhez, nem az fogja meghatározni a napod hangulatát hogy mi nincs, mit nem kell, hanem hogy mi van és mit kell.

Mikor még csak tervezgettem sokat olvastam olyanokat, főleg bloggereket, akik már túl voltak valamilyen önállósodáson és mindenki örömködött egy darabig, aztán vagy abbahagyta ( a blogot is), vagy nem, hadd ne linkeljek senkit, a lényeg, hogy az üzenet általában ugyanaz: emeld meg a hátsódat, tegyél a saját szabadságodért, állj ki a saját utadból, legyél tudatos, ne siránkozz és el fogod érni, amit akarsz. 

Mintha azzal nyomasztanának, hogy nehogy megelégedj azzal, ami van.

Mert akkor csak egy leszel azok közül, akik a langyosban tapicskolnak és vagy nincs is bakancslistájuk, vagy ha van is, sose látnak hozzá. Ezért aztán mindenkinek lesz bakancslistája, de tényleg csak azért, hogy aztán nyomaszthassa, hogy sose valósít meg róla semmit.

"Arra van időd amire szeretnél, a többi kifogás"


Mostanra nem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű.  és hasonlók. Van, akinek tényleg nincs módja lepasszolni a gyerekeit órákra, amíg hobbizik, vagy tényleg hormonális oka van a súlyának, stb, nem kellene a másik életét mindig jobban tudni.

És mi van akkor, ha mondjuk nincs hormonális oka, egyszerűen csak lusta? Azt nem lehet?
Nem mondom hogy ez jó, de egy lusta embernél van egy lényegesen rosszabb fajta: amelyik ugyanolyan lusta de emiatt még emészti is magát.:)

Mind tele vagyunk hibákkal, a legjobb amit tehetünk, hogy megbocsátjuk ezeket magunknak is, meg másoknak is, én legalábbis nem akarok nyomasztani, akkor sem ha erre igény van, és nem nagyon értem azokat, akiknek az "önmegvalósítása" átcsapott tökéletességbe és mások életvitelszerű nyomasztásába, nem tudok nem arra gondolni, hogy ők valamit kompenzálnak, aki jól van, az csak jól van, nem áll neki ezt mások rovására bizonygatni, akik szerinte nincsenek jól.:)

Engem mostanra egyáltalán nem is érdekel, de nem is zavar, hogy ki hogy érzi magát a multiban.
Nekem attól nem lesz a saját döntésem elfogadhatóbb, ha más is szenved.

Az embernek vannak korlátai, sajnos, nem csak külsők, hanem egy rakás belső is. Nekem nem azért alakult így, mert annyira tudatos vagyok, a jellemem acél, a napom meg 47 órás... Ha olyan tudatos lennék nem jelentene problémát abbahagyni a dohányzást, így századjára.És a saját utamba is időről-időre szépen visszaállok.

Különösebben pozitív sem voltam soha, legfeljebb ebben kitartó és nem igazán volt más dolgom a munka mellett sem mint a műhely, egy csomó praktikus, fontos és időrabló dolog elvégzése alól -önző módon- kivontam és ki is vonom magam, így van egy rakás időm a kerámiákra, de ezt azért tehetem meg, mert nem tartozik hozzá a pozitív énképemhez túlságosan sem az, hogy jól nézek ki, sem az hogy jól sütök, de még csak az sem, hogy türelmesen végighallgatom a másikat..

(Ez nem azt jelenti, hogy a fentiek soha és egyáltalán nem érdekelnek, csak a fontossági sorrend elején nekem évek óta a kerámia áll és ha úgy érzem hogy azzal aznapra végeztem, akkor jöhet minden más: vagyis általában az alvás.:):)

Mostanában néha érzem, hogy jó lenne valamit csinálni ezen kívül is, de ez új eléggé, évekig nem volt. A "valamit" alatt nem sziklamászásra vagy barcelonai hétvégére gondolok, sokkal alapvetőbb dolgokra, pl. hogy egy héten egyszer felveszek valami kevésbé sáros ruhát éééés átmegyek a közértbe.:) Aztán a vége az hogy ha már végképp nem tudom kire lőcsölni átmegyek sárosban Vagy plusz 3 percet eltöltök az életemből azzal, hogy mézet rakok a kávéba. Szóval semmi extra, sőt.

Tény az is, hogy az a több éves időszak, amíg dolgoztam és hobbi-műhelyeztem valóban nagyon durvára és puritánra sikeredett. Napi nagyon kevés alvással, sok utazással, a baráti kapcsolatok ápolásához szükséges időt kiiktatva, a végére folyamatos fizikai rosszullétekkel. Soha nincs késő, persze, tudjuk, 70 évesen is bele lehet kezdeni, de én pl. az én adottságaimmal nem várhattam volna még 15 évet sem. És van, aki ennél jobban bírja, és ment volna neki párhuzamosan 20 évig, és van olyan is, aki 3 ilyen hét után felborul, nem vagyunk egyformák, és ami nekem természetes az másnak nem biztos, hogy az.

Fontos még, hogy így is, hogy ezt akartam, tettem is érte, átgázolva a külső-belső(?) korlátokon, még el is értem valamit belőle, de jött egy pont amikor rácsodálkoztam, hogy jééé, hát tényleg ezt akartam? Csak erről az internetes próféták általában hallgatnak. Mert valóra váltani az álmokat - nekem nagyon úgy tűnik - egyrészt nagyon munkás, másrészt meg egy rakás kompromisszum.

( Egyszerű példa, de ha műteremre gondoltam én valami tágas, napos, szellős teret láttam magam előtt. Aki járt nálam, az tudja, hogy a belmagasság nincs 180 cm, természetes fény gyakorlatilag nincs, szellőt ha nagyon akarok tudok csinálni, kell is, mert egyfolytában, még nyáron is küzdök a penésszel.:) Szóval kompromisszum.

Nem vagyok bátor, sem különösebben tudatos, csak mániás, sokszor abból is inkább a mono:), ha keresek valamit azt 3 órán át keresem, akár kell akkor, akár nem és nem jelent különösebb problémát napi 16 órában rágni egy gumicsontot, de tán már a cégeknél is így voltam, ha jól emlékszem, ez habitus kérdése, sok ember egyszerűen képtelen több órán keresztül kitartóan koncentrálni valamire. Most tulajdonképpen a saját szabadságom napszámosa vagyok és a mindennapokból az eufória szinte ugyanúgy kikopott, ez van. Persze eszembe jut néha, de már nem olyan intenzív. Munka közben megvan, de már nem jut eszembe minden nap, hogy jaj de jó, nem kell bemenni az irodába. Mert nem kell.

Meddig tart a 'Flow-élmény'?


Nem tudom, hogy vannak-e akik valóban képesek ebben az állapotban (flow, vagy hogy is mondják) létezni év(tized)ekig , én kicsit úgy vagyok mint egy testépítő, csak én a lelkemmel: azt a kimagasló formát csak a verseny idejére érik el és nagyjából a verseny napján vannak az optimumon, onnan a hanyatlás folyamatos, egészen a következő felkészülésig.:)

Most még nem látom a következő versenyre mikor kell elkezdeni készülni, de nyilván eljön az ideje, nem látni előre az életben még 5 évre sem, hogy akkor mi lesz, hozhat az idő bármit, ahogy 5 éve meg azt nem gondoltam volna, hogy ma az lesz, ami ma van.

Azt tudom, hogy alapvetően nekem most elég jó ami van, és ennyi most elég is. A hosszú téli szünet után most tartottam egy rövidebb nyárit, majd írok arról is egy könnyen emészthetőt.:)

És végül is mi a recept?


Nem tudom, de van pár dolog, ami nálam működni látszik, az is lehet, hogy más semmire nem megy vele, pont mint a marketing-tippjeimmel.:) Ha kérdezik más kézművesek mitől vannak ennyien az oldalon azt is mindig lelkesen leírom, hogy én miket csinálok, aztán ahogy nézem nem nagyon gyarapszik a követőik száma.

Sosem fogom megtudni, hogy pontosan miért nem, de ismerve az emberi természetet azért az is benne van a pakliban, hogy egyszerűen nem csinálták végig.:)

-Sült galambra várni csukott szájjal biztosan nem érdemes, legalább nyissuk ki.:)

-Másokhoz viszonyítani saját magunkat legtöbbször időpocsékolás, mert nem vagyunk egyformák. Akit ez valóban jó értelemben mozgat és motivál, az tegye, de ilyet a legritkábban látok.

-Könnyen és gyorsan általában csak apróságok sikerülnek. Ha ezek nem hoznak elég sikerélményt, akkor be kell látni, hogy lassan és nehezen fogunk hozzájutni.

-Nem érdemes megpróbálni elkerülni a kudarcot, úgysem fog sikerülni. Mindennek lehet számtalan megoldása, egy kudarc csak annyit jelent hogy ott és akkor, úgy nem sikerült, így már legalább arról tudni lehet hogy nem működik és meg lehet próbálni a következőt.

-Ismerni kell a saját képességeinket és azon folyamatosan, fokról-fokra fejleszteni. A legtöbbünknek alapból "átlagos" képességeink vannak, ezeknek az összetétele viszont változó, ez tesz bennünket egyedivé, az önfejlesztéssel pedig tetszőleges képességeinket csiszolhatjuk akár átlag felettire. Nem árt jól választani. Képességet és feladatot is. Ha a feladat mindig nagyon egyszerű, az biztonságos, de nem lehet fejlődni. Ha megugorhatatlanul nagyon nehéz, akkor a folyamatos kudarc és a kedvvesztés borítékolva van, megint csak nem lehet fejlődni.

-Igyekezni kell többet cselekedni, de legalább annyit, mint amennyit beszélünk róla.

Illik tudni azt is, hogy miről beszélünk. Egyszerű példa: egy műsorban érintőlegesen a parabénmentes termékekről volt szó, több meghívott vendég közül az egyik elkötelezett híve volt ezeknek. Mellékesen szóba került, hogy vajon mik azok a parabének, addig magától értetődőnek tekintették. Kiderült, hogy ő sem tud egy 2 mondatos magyarázatot adni a kérdésre, nagyjából annyi hangzott el, hogy "Hát a parabének, tudjátok. Mik azok a parabének? A parabének. Amiket kerülni kell mert szörnyen rosszak." Hm...:) Most már biztos mindenki meg van róla győződve, hogy ezeket jobb kerülni.

-Panaszkodásra, kifogások keresésére, felelősség hárítására, magyarázkodásra kár az időt fecsérelni. Nem azt keresgélni, hogy mit miért nem, hanem hogy hogy lenne lehetséges. Sokszor egy félmegoldás az egy fél megoldás, a semminél jobb. "Mindegy hogy hogy, csak nehogy sehogy."

-Minden nap felötlik, hogy a dolgok elmúlnak vagy változnak, egész a felismerhetetlenségig tudnak alakulni. Ez legalább annyira megnyugtató, mint amennyire félelmetes, a változástól, a képlékenységtől nem kell félni, akár kívülről érkezik, akár bentről jön.

-Érdemes napról-napra összeszedni, hogy mik azok, amikért érdemes hálát érezni, amiket nem magunknak köszönhetünk, hanem készen kaptuk, gyakran ezek egészen apróságnak, vagy természetesnek tűnnek, de ha megfeledkezünk ezekről, akkor nem marad bennünk alázat. Ahová születtem, hogy volt lehetőségem tanulni, hogy sütött a nap, nem ért baleset, hallottam a madárszót, láthattam egy képet, sétálhattam az erdőben, olvashattam egy gondolatot ami fontos volt.

Persze folytathatnám még, de nagyjából nekem ezek a fontosabbak.

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://mesekeramia.blog.hu/api/trackback/id/tr557483906

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.