Mesekerámia

Lehet sikeres egy kézműves vállalkozás?

2017. október 01. 14:52 - mesekeramia

Válasz a "Miért nem keresel segítséget?" kérdésre

Nem gondoltam volna, de eljött az az időszak is, amikor sokkal több megrendelésem lett, mint amennyit egy "normálisnak" mondható, 4-5-6 hetes várakozási idővel teljesíteni tudtam volna.

Mindezt nagyjából folyamatosan.. Eleinte persze azt hittem, hogy ez majd elmúlik, valami véletlen, összejött, hát van ilyen, bele kell húzni. Belehúztam. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy valahogy nincsen vége és úgy maradtam, belehúzva.

Mivel időközben -tőlem elég szokatlan módon- igényem lett rá, hogy legyen néhány órám a műhelyen kívül is, el kellett játszanom a gondolattal, hogy fejlesszem ezt valamerre.

(Azok kedvéért, akik csak most kapcsolódnak be a történetbe, gyorsan elmondom, hogy bölcsész végzettséggel, tehát többszörös pályaelhagyóként-pályamódosítóként, egy elég jól fizető multis állást hagytam ott 2014-ben, hogy kipróbáljam magam keramikusként egy meglehetősen telített piacon, ahol nagyjából minden szereplő azzal kezdi "ebből nem lehet megélni"!
Erről a váltásról már többször írtam a korábbi bejegyzésekben, ha érdekel a pályamódosítás, újrakezdés, akkor olvass vissza 2013-2014 tájékára, ajánlom pl. ezt: http://mesekeramia.blog.hu/2014/03/03/maslow_piramis_-nalam

Arra fel voltam készülve, hogy azon agyaljak, hogyan tovább, de alapvetően azért, mert kevés a megrendelés. Az teljesen váratlanul ért, hogy egyszer sok lesz.:O

A saját korábbi reflexeim, mások tanácsai, példája, a akkori önmagam ambíciója mind egy irányba mutatott: növekedni!

Mert ami nem növekszik, az csak csökkenhet, ó jaj.

Több irányból is körbejártam a témát.

Az alkalmazott sorsa, a munkáltató felelőssége


Talán ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás, legyen valaki, aki segít, időszakosan, vagy állandóan...

Mégsem vált be ez az ötlet, több okból sem: a technikai kifogás, hogy a jelenlegi műhelyem nem igazán alkalmas arra, hogy foglalkoztassak valakit, én viszont nem szívesen kötnék ki egy ipartelepen, ahonnan ingázhatok aludni. Ehhez már mindenképpen vezetnem kellene, amit semmiképpen sem szeretnék, csak biciklit!, tehát a vége az lenne, hogy nehezen mennék haza a műhelyből, és nehezen mennék be otthonról a műhelybe, pár hét után meg elkezdenék a műhelyben lakni, ami ugye erre a célra korlátozottan alkalmas.

Az még komolyabb aggály a részemről, hogy örülök, hogy az alkalmazotti státuszból kijutottam, nagyon nem hiányzik, hogy "főnök" legyek. Valójában sosem lennék elégedett, ezt tudom, nekem szinte csak az felel meg, amit én csinálok,  a végtelenségig szőrszálhasogató vagyok és kukacos, nem szeretek kritizálni, de az sem fér bele, hogy olyat adjak ki a kezem közül, amit nem tartok megfelelőnek. Tökéletes eleve soha nincs, innen indulunk.

Na most ennek az a vége, hogy amikor a segítség letéve a műszakot hazaindul én nekiállok és gyakorlatilag a munkája 70%-át óvatosan megsemmisítem, de hogy ne bántsam meg, és hogy a munka is haladjon, éjszaka újra elkészítem, mintha mi sem történt volna...:)

Nagyon alul kellene fizetni az embereket ahhoz, hogy azért a 30%-ért, amit nem gyúrok vissza megérje őket foglalkoztatni, és ez megint valami olyasmi, amit nem szeretnék.

Csak azért lettem vállalkozó, mert másképp nem lehet/nem érdemes önállóan gazdasági tevékenységet végezni, magyarán ha nincs cég, nincs főnök, akkor magamat csak így tudom foglalkoztatni. De ahhoz, amit legtöbbször vállalkozói szemlélet alatt érteni szoktak sok közöm nincsen.

Tulajdonosi szemléletem leginkább a saját életemmel kapcsolatban van..

Más emberek életéért felelősséget vállalni túlmutat rajtam. Nem  tudnék nyugodtan aludni, ebben majdnem biztos vagyok, mert úgy érezném, hogy nagyon nagy részben rajtam múlnak valaki másnak és a családjának az életlehetőségei úgy időben, mint anyagiakban..

Minden, ami csak felmerülhet egy családban váratlan kiadás, megoldandó probléma, anyagi nehézség az én lelkiismeretemet eléggé nyomná.

Mert ugye ha több a fizetés, akkor járhat a gyerek különórára, akkor majd felveszik az egyetemre, akkor nem gond, ha a kollégiumba már nem és albérlet kell neki. Ha több a fizetés telik nyaralásra, nincs annyi stressz, nem megy rá a kapcsolat, az egészség.

Valamilyen szinten az utóbbi is pénz kérdése: ha nem jut pénz változatos, minőségi, egészséges ennivalóra, és nem jut energia+kedv a rendszeres testmozgásra, a fogsor hiányos, a test munkára fogva, a lélek elhallgattatva...
Nem akarok ennek a rendszernek része lenni - és úgy gondolom, hogy itt és most nem lehetnék más.

És az igazán durva betegségekről nem is beszéltem, ahol a pénz komoly életesély lehet.

Nekem a magam szabadsága hatalmas érték és így a másé is:
hogy tudnám bárki életének az idejét pénzzel megváltani?

Persze meg lehetne ezt közelíteni onnan is, ahonnan általában a KKV szektorban tevékenykedő vezetők szokták tenni, miszerint "kenyeret adunk az embereknek". Így van, de ez a kenyér elég kicsi és penészes, habár a semminél biztosan több, mert egyáltalán van. És nem mindenki önfoglalkoztató típus..

(Zárójelben jegyzem meg, hogy aki nem ilyen, azzal általában más sem jár olyan jól. Aki meg képes rá, az tolhatná a saját szekerét. És akkor nem kellene az alkalmazottnak megfizetnie valaki mást, hogy a saját életének a kieső idejét bepótolja. Szerintem általában nincs sok értelme, hogy körben egymás feladatait végezzük..)

Biztos van, aki ilyesmit olvasva felhördül, hogy felesleges mindenből morális dilemmát csinálni, és igaza van: nekem sem kell ezeken a kérdéseken egészen addig agyalni, amíg csak magamat foglalkoztatom.;)

Legyen inkább alvállalkozó


Természetesen nem csak alkalmazni lehet a segítséget, lehet dolgoztatni alvállalkozóval is. Ez már sokkal szimpatikusabb.
Tettem is lépéseket a dolog irányába, volt olyan tervem, hogy öntőformákat készíttetek a népszerűbb darabokról, és utána ha kisebb tételben is, de elkezdődhet a sokszorosítás...
Ha valaha valamerre mozdulok, akkor biztos vagyok benne, hogy inkább ebbe az irányba fogom tenni, DE: pillanatnyilag ezt sincs kedvem meglépni, mert félek tőle, hogy amint tökéletesen egyformák lesznek már semmi sem menti őket a giccstől..Ráadásul ezt az anyagminőséget/fagyállóságot előállítani öntéssel nem valószínű, hogy sikerül.

Ameddig csak lehet, szeretném ezeket egyesével, kézzel elkészíteni - ebben látom az értékét, azt hiszem azokkal együtt, akik az értékét látják.

Maga a stílus az évek alatt mondhatni divatba jött - van már ebből is kici-kínai-occó és igénytelen hazai is, véletlenül sem szeretnék összekeverhető lenni velük.

Lehet elég ami van?

A mai napig szeretek a műhelyben dolgozgatni, arra törekszem, hogy ez megmaradjon: nem akarok elcsúszni abba az irányba, hogy már csak szökőévente jutok hozzá az agyaghoz és egyébként pedig csak egyeztetek, szervezek, telefonokat intézek, levelekre válaszolok, megbeszélésekre járok, viszonteladókkal tárgyalok, marketingelek.

Talán nincs már bennem elég ambíció, de ha nekem elég annyi, amennyi van...akkor hadd ne frusztrálódjak elvárásoktól.

Nem vágyom már szakmai elismerésre, az évek alatt tényleg több száz elégedett megrendelő visszajelzései engem bőven kárpótolnak.

Szeretem azt, ahogy most dolgozom, megbecsülöm a megrendelőimet és ők is megbecsülnek engem, a legtöbb esetben van valamiféle személyes kontakt és kötődés, képes vagyok megfelelően megvalósítani amire vágynak, elégedettek a munkámmal, örülnek neki, napi szinten kapok pozitív visszajelzéseket, elképesztő egyébként, hogy még egy viszonylag kishitű ember is hogy hozzá tud szokni a dicsérethez.:):)

És közben meg megszokhatatlan, sokadjára is meglepődöm..

Könnyű szívvel meghagyom most már a szakmai elismerést azoknak, akik máshonnan nem kapnak, nekem nem baj, ha nem leszek meg nem értett művész.  

Névtelen/arctalan kereskedő sem szeretnék lenni, viszonteladókon keresztül, illetve vásárokban értékesíteni, és erre nagyon jó a net, mert tőlem általában nem "véletlenül" és egy hirtelen impulzus által vásárolnak, így nincs is mit megbánni másnap.:)

Beszéljünk a pénzről is

A mai napig sokan kérdezik, hogy ez-e a fő tevékenységem és hogy "Ebből meg lehet élni?"

Az elsőre egyértelmű igen a válaszom, a másodikra pedig nem tudok válaszolni, mert túl általános, nem mindegy, hogy ki él meg a miből..
Ha a kérdező rám értené a kérdést fel sem tenné, legalábbis ha feltételezzük, hogy látszik rajtam, hogy élek, tehát nem egy halottal társalog.:)
A kérdező a kérdést inkább arra érti, hogy tényleg létezik olyan, hogy valaki szereti a munkáját és meg is él belőle? Ne adj Isten a hobbija volt? Erre is egyértelmű igen a válaszom, sok ilyen történet van.

És persze sokszor ott bujkál a kérdésben az is, hogy ez vajon nekem is sikerülhet? És ez az, amire ma már óvatosan azt mondom, hogy ezt nem tudom. Pár éve mindenkit csak biztattam volna, mára jobban látom a nehézségeket és azokat az elég speciális képességeket, amiket pl. az én életem is kíván.

Általában nem is ismerem túl jól, aki ezt kérdezi, azt pedig végképp nem tudom, hogy számára összegszerűen mit jelent a megélhetés, hogyan szereti összepakolni a fogyasztói kosarát, mennyibe kerül, ha "jól akarja magát érezni" ( nekem ez lehet 0 Ft - futni megyek, 500 Ft - felülök a biciklire és iszom egy fröccsöt, 3000 Ft - ennyiért kölcsönözhetek kenut, vagy vehetek egy könyvet ) szóval általában nem kerülök túl sokba magamnak.:)

Különösebb anyagi sikerre sem vágyom, vagyis nem kell sokkal több pénz annál, mint amennyit pont elköltök. Inkább akkor abbahagyom a munkát egy kicsit, vagy vállalok önkéntes feladatokat is.

Romantikus? Vállalom, így sikerültem. És egyébként is: éljen a Slow Mozgalom!

Ha több lenne, amúgy nem is tudnám hova/kiknek/mire adjam, így az a biztos, hogy ami nem kell, azt ki sem veszem a rendszerből...mert tényleg, hová adnám vissza, hová kell a legjobban?

Egyáltalán lehet ilyet, méricskélni rászorultság mértéke közt? Vajon normális azon lamentálni, hogy aki egyáltalán segít, az miért annak a bizonyos csoportnak segít, miért nem egy másiknak?
 
Figyeljétek meg, elég gyakori, XY kiáll valami mellett, mindegy is mi az, erre jönnek azok, akiknek ügyük Isten tudja van-e, de kérdésük az igen: miért nem inkább egy másik ügyet választott? És itt jön az, amit ő választott (volna), ha egyébként a hülye kérdéseken kívül képes lenne energiát tenni bármibe.

Ne kérdezd - csináld. Más mást csinál? Nem baj, sőt.
Sokan vagyunk, sokfélék vagyunk, elférünk, tennivaló bőven jut mindenkinek. Van, akinek a beledumálás a főtevékenysége, elfér ő is, legalábbis amíg a csinálósok tevékenységének zaja szépen elnyomja a felesleges dumálást.;)

A konklúzió


Szeretem, hogy egyedül dolgozom, hogy magam osztom az időm, bevált az, hogy Facebookon az előrendelési albumból veszem fel a rendeléseket, a megrendelők nem gondolják meg magukat, nem tűnnek el, 90%-ban hónapok múlva is örömmel veszik át az elkészült tárgyakat.

Bizonyos egyedi feladatokat is elvállalok, persze nem mindet és nem mindig, ősztől ezek a Karácsony miatt egyáltalán nem férnek bele. 

Olyankor azért mégis az a cél, hogy legyen valamennyi készlet, amit fel tudok tenni a webshopba, mert van az is, csak jellemzően oda év közben nemigen került eddig semmi, de hátha jövőre..

Tehát nekem jó minden így, ahogy van, a fejlődésről pedig ez a tanmese jut eszembe:

A halász és a piackutató szakember

A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató azt kérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász.
A piackutató itt közbevág, és ezt mondja:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal meg több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára.
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Meg azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatna a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne.
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni kicsit.

Ha a legközelebbi bejegyzést is elolvasnád kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.
mesekeramia_egyedi_keramia_csigak_jpg.jpg
komment

A bejegyzés trackback címe:

http://mesekeramia.blog.hu/api/trackback/id/tr4412904386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.