Ez a kedves munka valahogy tavasszal érkezett, a feladat az volt, hogy valami igazán személyes ajándékot készítsünk a tanítóknak ballagásra.

Mesevárosos tálakban gondolkodtunk, de valahogy személyesebbé szerettük volna tenni őket.

Az, hogy a gyerekek neve fusson körbe a tányéron, ennek az egyik részét megoldotta, és jött még egy olyan ötlet, hogy mi lenne, ha a valódi iskolát próbálnánk meg stilizáltan a tálakra tenni.

Ezt a képet találtam meg a gyöngyösi iskoláról:

Először is azzal kezdtem, hogy vázlatot készítettem hozzá:

Aztán megkorongoztam a tálat, nyersen ezek jóval nagyobbak, a száradás és az égetés során zsugorodnak össze, ez nem teljesen kalkulálható, de nagyjából 10% amivel biztosan lehet számolni.

Így fest a tál a korongozást követően:

A teafilteres doboz nem a reklám helye és nem is a rendetlenség fokozása miatt tettem oda, de így nagyjából látszik a méret.

Ezt követően napokig száradhat, nagyon fontos, hogy a levegő vagy minden oldalról jól járja, vagy ne járja inkább sehogy, de ha ez nem egyenletes nagyon csámpásra tud száradni, ezzel vigyázni kell, a legjobb térbe tenni, nem rárakni a falra.

Ha már megfelelően száraz, akkor le lehet retusálni, ezt én legszívesebben egy vizes szivaccsal teszem, de lehet csiszolni is, csak ez nagyon porol, inkább szabad téren ajánlatos. A retusálás során tüntetem el azokat az egyenetlenségeket, amik a korongtányérról való levágás és a levétel során keletkezhettek, főleg az alján van erre szükség.

Ravaszabb olvasókban felmerülhet a kérdés, hogy a képlékeny tálat hogyan veszem le a korongról? Nos, erre a válasz egyszerű, igazából nem veszem le.

A korongtányér át van fúrva és két csavar feje áll ki belőle. Van jó pár farostlemezem, kör alakúra vágva, aminek az aljába ezeknek a csavarfejeknek a mérete a megfelelő távolságra és mélységre be van mélyítve.

Mielőtt elkezdem a korongozást felhelyezek egy ilyen pótlapot, a kész tálat erről vágom le, és lapostól veszem le a korongról, csak akkora a tál, hogy a képen nem látszik ez a lap. Ha nem így lenne, akkor egy ekkora tálat nem tudnák levenni anélkül, hogy tönkre ne tegyem közben.

Ezután a kitérő után térjünk vissza a festésre, mert a száradás, retusálás után ez következik. Előveszem a vázlatot, az ecseteket, színenként 1-2 darabot, a 2 0 a legvékonyabb amit a kontúrozáshoz használok. Kell még tiszta víz, szivacs, grafitceruza, fecskendő, a színtestek feloldott állapotban, és ki tudja mi még, én ezeket egyben szoktam tartani egy palalemezen, így nem kell minden alkalommal a műhely számtalan pókhálós sarkából összevadásznom.

Valami ilyesmi kupi volt az asztalon, amíg nem használtam a palát. Mióta használom, azóta ugyanez a palán van, a pala meg az asztalon. Sokkal jobb.:)

 Szerintem minden nagyjából világos mire kell, talán a fecskendő nem. Ha kontúrozáshoz írókát használok ( ez egy műanyag flakon a tetején a legegyszerűbb módon egy vékony, de egyenesre reszelt injekciós tű maradvánnyal) és a tű el talál dugulni az agyag szemcséitől, akkor a fecskendővel és némi vízzel könnyen újra átjárhatóvá teszem, egyszerűbb mint damillal tisztogatni.

A ceruza arra kell, hogy felrajzoljam a főbb vonalakat a tárgyra, ez nem gond, mert később a grafitpor teljesen kiég, tehát egyáltalán nem fog látszódni.

Ezután elkezdek festeni, mivel a színtestek könnyen leülepednek nagyon gyakran, minden ecsetvonásnál az ecsettel fel kell keverni a festéket. Egyszerre nem lehet az ecseten sok, mert ha a festék vastag, akkor le fog pattanni. Ha vékony, nem látszik jól egyáltalán, megeszi a máz, szóval fontos, hogy épp a megfelelő állagú legyen. A színek egymáson nem érvényesülnek, ez fontos. Viszont keverhetők, tehát feketéből és fehérből szürke lesz.

Szemre mégsem olyan könnyű ez, mint az akvarellnél, mert nem azt látni, ami majd a máz alól kijön, sokkal pasztellesebb az egész.

Így néz ki a tál megfestve:

Ez elég aprólékos munka, ha ez megvan mehet a kemencébe, kb. 960-1000 fokon égetem először.

Az égetési ciklus a lehüléssel együtt kb. 24 óra.

Utána mázba mártom, 1200 fokon égetem, ismét várok 24 órát, és végig izgulok, a következőkön:

-maradt-e benne levegő esetleg, nem reped-e szét

-nem túl vastag a festék?

- nem túl vékony, látszik majd a máz alatt?

- nem folyik le a máz?

- nem lesz tűszúrásos, nem csomósodik össze?

-elég egyenletesen támasztottam alá az égetőlábakkal, nem vetemedhet el amikor a hőtől szinte képlékeny?

Egy dolog miatt nem kell aggódnom, hogy nem lesz-e hajszálrepedéses, ezt az 1200 fokon égetett tárgyaim nem szokták előadni, szóval nyugodt lehetek.:)

Hozzá kell tennem, hogy az utóbbi időben már különösebb tragédia az égetések során nem ért, de élénken emlékszem arra a pár kudarcos évre, ami ezt megelőzte.:)

Végül a végeredmény, ezúttal elég jól sikerült, már-már porcelán-szerű, hozzátéve hogy a porcelánosok  máz fölé festenek, ennyiben "könnyebb" dolguk van, de még magasabb hőfokon kell égetniük, aprólékosabban festenek, ráadásul aki kézzel korongozza a majdnem tiszta kaolint azé minden tiszteletem.:)

És itt a vége, be kell vallanom, hogy eddig ez volt az egyik legkedvesebb munkám, tál kategóriában mindenképp, a falikutakat, órákat, leveleket, szélmalmokat, madáretetőket inkább máshová sorolnám, nem is tudom összehasonlítani.

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese