Nem teljesen hiszek az emberi kommunikációban. A szándékban hiszek, de abban sokkal inkább. A csatorna szinte már mindegy, azt gondolom, hogy maga az üzenet töredékes és csak egy kisebb része "megy át" a közlő szándéka szerint, de talán nem is ez a legfontosabb: amíg van aki jó szándékkal beszél és van aki jó szándékkal hallgatja, nincs veszve semmi.

Van, hogy hallgatok, van hogy beszélek. Mindig úgy érzem, hogy jobban értek, mint amennyire érthető  vagyok.

Sokszor beszélek képekben, főleg élőszóban, hasonlatokat használok, amit próbálok kibontani. Nem gondolom, hogy a szavak a legcélravezetőbbek. Jobban hiszek képekben, zenében, valamiféle formanyelvben, de mégiscsak a nyelv az, amit nem lehet megkerülni, mert a gondolkodás a nyelvhez van lakatolva, lehet hogy hangulatokat képekben gondolok végig, de pl. fogalmakat szavakkal társítok, amikor gondolkodom róluk.

A saját világomon keresztül több dologhoz tudok kapcsolódni, ezért feltételezem, hogy nem vagyok rossz hallgatóság.

A saját világomból beszélni viszont nem könnyű,  tudom, hogy más, mint másoké, és nem lehetek benne biztos, hogy érthető, de nem ez a legfontosabb, hanem magát a szándékot fenntartani.

Amíg van kedvünk megszólalni, hátha meghallanak és megértenek; amíg van kedvünk csendben figyelni, hátha elhangzik valami fontos, addig működünk, mint társas lény.

Nekem fontos lenne, hogy ezt ne veszítsem el, többek között erre jó blogot írni, habár időnként nagy a kísértés, ha nem figyelek, bele tudok zuhanni a saját fejembe,  abban meg főleg tárgyak vannak, és dolgok, amik tárgyakra kerülhetnek.

Víg Mihály zenéje, a film Tarr Béla, Werckmeister harmóniák: https://www.youtube.com/watch?v=tRl3VQQ0GUA#aid=P-IuJEk-2HI

És Woyzeck.  És Büchner.

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese