Vigyázat, a bejegyzés biztosan nem lesz összeszedett.:)

Szóval december 20- 21. magasságában kihirdettem a téli szünetet, akkor még nem tudtam meddig fog tartani, azóta kiderült, hogy nagyjából február közepéig.

Két hónap, nem is rossz. Azt éreztem, hogy pihennem kell, de abban nem voltam biztos, hogy sikerülni is fog.

Azok kedvéért akik újonnan kapcsolódnának be, vannak itt előzmények bőven.:) 2014 márciusában hagytam ott a civil munkahelyemet, elég pörgős hely volt, ráadásul évek óta készültem erre, nagyjából 2007-ben kezdtem pontosan sejteni, hogy nem a versenyszférából megyek nyugdíjba. A lényeg, hogy volt pár kemény év, amíg párhuzamosan kellett dolgozni/tanulni/gyakorolni, utólag nem is értem hogy bírtam ki, soha egy pillanatra meg nem álltam, csak pár órát aludni, olyan voltam mint egy kicsit érzékenyebb gép. 

Persze kényszer volt, hogy cselekedni kellett, viszont pár év alatt eljön az a pont, amikor már a cselekvés kényszeres. Ezért féltem ettől a pihenőtől, amit magam róttam ki magamra-magamnak, meg hát valljuk be, Karácsony után valakinek, aki tárgyakat tervez és készít pihennie KELL, akár akarja, akár nem, ilyenkor a fű sem nő.

No, én akartam pihenni. És sikerül(t)!!! Nem hittem volna, hogy képes vagyok erre, de élvezem minden percét.:)
A műhelyben alig voltam, egyszer-egyszer lementem generális dolgokat elintézni, elpakolni, a túlszikkadt agyagot feliszapolni, visszagyúrni, a karbantartandókat karbantartani, de ez csak pár óra volt, egyébként is elég hideg van arrafelé, egyszer rám is fagyott az ajtó, szerencse, hogy volt meleg víz, ki tudtam magam olvasztani.

Szóval a műhelyben alig-alig voltam, mivel telnek a napok mégis?
Január 4-5-ig nagyjából repült az idő, telt ahogy másnak is, Ünnepek, család, barátok, vendégség. Viszont január 4. óta magamra maradtam. Mások dolgozni mentek, nekem viszont nincs feladatom.
Kicsit megijedtem, hogy valaki, aki 2007 óta nem nagyon állt meg, vajon hogy bírja hónapokig, nem mondom, az eleje furcsa is volt, meg jó is volt, viszont most már nagyon bő egy hónap rutinom van a semmittevésben, és állítom, hogy ez iszonyat jó. Hát én erre nem is számítottam.:)

Mert az volt az alku, meg a nagy vágyás, hogy hadd csináljam azt amit szeretek. Még össze is jött valahogy. Na de csinálásról volt szó, erről nem, hogy lesznek olyan időszakok amikor NEM CSINÁLOK SEMMIT.:)
A magam örömére, a magam szakállára, és nem olyan mint egy szabadság, mert arról tudni lehet, hogy vége lesz, letelik és minden megy tovább, ahogy addig, korán kelés, hülye feladatok, fásultság.

Itt most tudom, hogy ez az üres idő ahogy van egy hatalmas áldás, és ami eztán jön, amikor belekezdek a feladatokba, az is az lesz. Nem valami egész jóból halad a dolog a borzalom felé.

Nem tudtam, hogy ilyet is lehet.. Valami hatalmas hála van bennem, mint tavasszal, amikor eljöttem a munkahelyről, sőt, ha lehet még nagyobb.

Régebben én nem tudtam pihenni, mert azt éreztem, az idő drága, kinek van kedve egy időzített bomba mellett csak úgy elvonatkoztatni, ahelyett, hogy keresné a kijáratot.. Úgy tűnik megtaláltam. És most már nem maradok le semmiről. Bűntudat nélkül lehet csinálni a semmit. Persze a semmi is sokszor valami.:)

Aludni, nagyon sokat, minden nap, 10-12 órát. Macskát-kutyát simogatni, sétáltatni, barátokkal találkozni, Don Giovannit hallgatni egyik nap a Zeneakadémián, másnap rockkoncertre menni, naplementét nézni az ablakból, 20 év után abbahagyni a dohányzást, gombapörköltet főzni, egész nap olvasni, minden nap tornázni legalább fél, de nagyon hamar inkább egy, később 2 órát, ráadásul úgy, hogy jól is esik, rájönni, hogy most már én vagyok a saját dolgom, ez a tudat, ez a szellem és hát ez a test, amiről nagyjából eddig sosem vettem tudomást, ha mégis az csak nyűg volt.

Ahova most változtak a mindennapok, az azért luxus. És hála az égnek, végre nem vagyok már egy lusta kamasz, most már bűntudat nélkül lustálkodhatok.

Azon gondolkozom mások hogy bírják? Vagy mások hagynak maguknak a hétköznapokban is szusszanást? Én sosem hagytam, mindig mindent a legrövidebb idő alatt, a leghatékonyabban - persze magamhoz képest, biztosan lehetett volna még gyorsabban, de nem töltöttem az időt például azzal, hogy a teába mézet tegyek. Lassan olvad, meg sokat kell keverni..Majd, majd, majd - így voltam mindennel, csak legyek túl a nehezén, addig is kell egy cigi. Most meg kiélvezek mindent, és hát van mit. Cigi nem kell. Én el is felejtettem, vagy soha nem is tudtam, hogy milyen bűntudat nélkül, ráérősen, egyszerűen a tudatában lenni annak, hogy élek és tenni ami jól esik.. Nem is esett nekem jól semmi egészen mostanáig, az az igazság, bár sejtettem, hogy az ember akár érezheti magát jól is, de most van az, hogy meg is engedem magamnak.

Néha abban a nagy vágtában volt egy-egy baráti találkozó, ahol úgy tettem, mintha pár órára lehiggadtam volna, én is jól érzeném magam, de titokban mindig lestem az időt, egyrészt hogy vajon mennyi is van még hátra a "szórakozásból", mert az is feladat volt, hogy "szórakozzak", másrészt meg hallani véltem közben az időzített bombát, ami bármikor felrobbanhat ugye és úgy igazából fél szemmel mindig a kijáratot kerestem.

Ha Te/Ti vagytok a mások, Ti hogy bírjátok? Nektek nem ketyeg? Ha valaki hallja, hogy ketyeg, el tud tőle vonatkoztatni úgy istenigazában? Tesztek mézet a teába?

(Egyébként ez nem az elmúlástól való félelem volt. Most már biztos. Ha halálfélelem lett volna, maradt volna továbbra is, mert tudtommal nem lettem halhatatlan.:) Sokkal inkább az attól való félelem, hogy lemaradok a saját életemről, egyszerűen elsétálok önmagam mellett, és valami rohadt gombóc a torkomban nem engedi majd hogy odaszóljak: hé, szerintem engem keresel.)

Most jó arra gondolni, hogy ha "vége" lesz a téli szünetnek, akkor is folytathatok mindent amit találtam,ha nem is ilyen intenzitással, de nem lesz lemondás, mert a műhely  tulajdonképpen csalogatóbb, mint bármelyik, de most még nem csalogat, február közepéig kiélvezem az időt, lehet, hogy még vázlatokat sem készítek.:) Nagyon belejöttem a pihenésbe.:) Megyek és folytatom is, csinálok egy kakaót, mivel még nincsen éjfél teszek rá tejszínhabot, szigorúan nem növényit és közben olvasok, arról, hogy hogy is volt Boldogult úrfikoromban...

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese