Mesekerámia

Mi vagyok én?

2016. május 17. 01:51 - mesekeramia

Kézművesek, művészek, iparosok, designerek, népművészek

A bejegyzés 2016. év elején íródott, hónapokig vázlatban maradt.

A kérdés onnan jött, hogy az utóbbi napokban, hetekben többször is szembe találkoztam azzal, hogy valahogy definiálnom kellene magam - de nem tudom, sőt, nem is akarom.

Csak pár példa, hogy hol mindenhol kerül ez elő.

Fontos szerepe van abban is, hogy milyen célokat tűzök ki ma és mit fogok csinálni pár év múlva de vannak sokkal kézzelfoghatóbb dolgok is, például hogy kategóriát kell választani a Facebook oldalnak, mi a Mesekerámia, egy termék, vagy szolgáltatás, vagy egy személy? Ha személy akkor tervező, netán művész? Ha kategória, akkor lakberendezés vagy művészet? Most éppen márka és azon belül lakberendezés. Nem vagyok róla  meggyőződve, hogy ez így a legjobb, de valahogy csak kell lennie.

A kézművesek marketingjével foglalkozók is azt mondják, hogy pozicionálni kell magunkat.

De egyáltalán, ki kézműves, ki iparos, ki művész, népművész, vagy iparművész, stb.?

Ezt az ember önmagról mondja ki? Azt hallottam, hogy elsősorban nekem kell pozicionálnom magam és aztán ahhoz ragaszkodni.. Nos, én erre képtelen vagyok.. Úgy gondolom, hogy a tárgyak amik a kezem közül kikerülnek látszanak valamilyennek, és ez a lényeg, hogy, a néző maga döntse el mit lát és ha egyáltalán érdekli az is, aki a tárgyat készítette, akkor annak alapján aminek a tárgyat minősítette, minősítheti a készítőjét is.

Nekem nincs arra igényem, hogy mindenáron dobozoljak, némelyik tárgyamra azt merném mondani hogy az iparművészethez köze van, de ettől én nem leszek iparművész, már csak azon egyszerű oknál fogva sem, hogy nem végeztem iparművészetit.

Népművész sem lehetek, nem használom a motívumrendszerét. Designernek, tervezőnek szintén nem tartom magam, mert ez nekem így önmagában azt jelenti, hogy valaki tervez, de a kivitelezést ( vagy annak oroszlánrészét) másra bízza, a tervezés egyedi, a gyártás pedig ettől még történhet szinte-sorozatban. Akkor is, ha kis szériás, besorszámozza a gép, vagy az alkalmazott. Ez nem is gond, de akkor ő tisztán tervező, ezt rám nem lehet mondani.

Kézműves lehet bárki, aki a kezével készít valamit, bármit, ez elég tág, ma már egy mákos tésztát vanília sodóval is sokan alkotásként definiálnak, kézműves a sör, a hamburger és azok is, akik hobbiboltban kész szerelékekből, alapokból 3 mozdulattal és egy fogóval készítenek ékszert. Nem olyan nagy baj ez, csak mégis van különbség. Meg egy kicsit le is járatnak egy egész szakmát.

Például rendszeresen kapom a kérdést, hogy lehet-e a bögrében melegíteni.. Vagy forrázni. Hát persze.. arra való, nem lesz repedéses. Ezek miatt a kézműves kultusznak sem különösebben örülök, akkor örülnék ennek, ha mindenki, aki magát kézművesnek nevezi igényes lenne a munkájára, és ezért a vásárlói oldal sokat tehet. Amíg van, aki ontja a vackokat, és erre még kereslet is akad, addig én azt mondom, hogy nem biztos, hogy olyan rossz az, ami ipari. Sőt, ott legalább van valamilyen minőségbiztosítás és úgy ki van találva a gyártástechnológia hogy a vevő számára az ár kedvező, a tárgy a célnak megfelel és a gyártó is ( mondjuk a 2000. darabtól) már nyereséges.

A művészt azt meg végképp nem tudom mire vélni, én biztos, hogy magamat nem merném művészként definiálni, legfeljebb a tevékenység maga lehet művészeti. De a "művészet", vagy annak a megítélése (amire valaki azt mondja ez művészet) elég szubjektív, a befogadótól függ. Amire valaki érdek nélkül azt mondja, hogy művészet, azt nekem nincs jogom vitatni, de el sem kell fogadnom. Azt sem állítanám, hogy aki művészetet állít elő, az a művész.:) Egyszerűbb esetekben pedig ez működik így: aki asztalt csinál az asztalos, aki tetőt az meg ács.:) Ha ránéz bárki, látja, hogy az asztal, amaz meg tető. De ez a művészeti alkotások jó részével nem így van, el lehet rajtuk vitatkozni, ha valakinek kedve van hozzá, nekem biztos nincs.:)

Ráadásul maga a folyamat sem ennyire egyértelmű, azt tudni lehet, hogy ha faragom a fát, és asztalos vagyok, abból idővel valami bútor lesz belőle. ( Aminek időnként amúgy művészeti értéke van.)

De a művészet létrehozására, az alkotásra nincsen és nem is igen lehet recept, az köd, pókháló, meg szivárvány, legalábbis nekem. Állítólag kell hozzá ihlet - ezt el is fogadom, de a magam részéről akkor is odaállok ha csak úgy szimplán kedvem van, és kedvem nagyjából mindig van, az ihletre meg jó mesterember módjára nem várok, az vagy megjön menet közben, vagy nem, pár ötletem ihlet nélkül is nyugodtan lehet.:)

Maga az alkotás folyamata fontos elsősorban, és az az állapot,amibe közben kerülni lehet, nem is annyira a végeredmény fontos. Persze van bennem egy belső minőségellenőr, aki fázisról fázisra kritikus szemmel vizsgál és ellenőriz, hogy ez így elég jó lesz-e, de a folyamatban engem elsősorban az anyag érdekel, a benyomásaim róla, valahogy a tapintásnak meg a látásnak egy olyan kombinációját tudja jelenteni, hogy az már majdnem egy új érzékszerv. Lehet hogy nem véletlenül készülnek ám a csigák.:)
Közben egyedül vagyok, és általában szól a Bartók rádió, vagy hangoskönyvet hallgatok, de az utóbbi ritkább, inkább csak a monotonabb fázisoknál, mint pl. a retusálás. Egyedül lenni szintén fontos, mert engem -rá kellett jöjjek- elsősorban nem is mások zavarnak, hanem saját magam, márpedig a társaság-társalgás nemcsak a másikat, hanem saját magamat is rám szabadítja, ha bele vagyok kényszerítve, hogy beszéljek. Pár óra után már elég nehezemre esik és gyakran napokig tart amíg újra elég jól meg tudok szabadulni magamtól.:)

Szóval a klasszikus zene, ez a furcsa tapintás-látás és az egyedüllét ( vagy csak csend ) valami átjárófélét jelent; ha ez a három együtt van, akkor kirajzolódik ez az átjáró, na nem törvényszerű, de ha sikerül elkapni a fonalat, és teljesen le tudom magam csendesíteni, akkor megérzem, hogy ott van, az a hangulat, vagy állapot amit annyira szeretek, az egyetlen, amiben benne lennem örömet ad. Akik rendszeresen sportolnak, néha beszélnek ilyesmiről, talán a hosszútávfutás endorfinja lehet ilyen. És aki ráérez, az nem hagyja abba.

Tehát ez maga a folyamat. A végén meg ott vannak a tárgyak. Közben meg én. a magam számára is nagyjából észrevehetetlenül ott vagyok, mint nem tudom, de nem is fontos kicsoda, így aztán most sem sikerül magamat pozicionálni.:)

Azt tudom, hogy szeretem csinálni és fejlődni benne, önmagamhoz képest, más mérték úgyse nagyon lehet.Nem elégszem meg azzal, hogy vannak ötleteim, önmagában az semmit nem ér, ha nem tudom olyan színvonalon megvalósítani, hogy azzal elégedett legyek. Az egyedi feladatok ritka jó alkalmat kínálnak a fejlődésre, az időt viszik, az igaz, de hát nem arra vagyok berendezkedve, hogy  raktárkészletem legyen, viszonteladóknak gyártsak, vagy rendezvényekre szaladgáljak, és minél több tárgy készüljön, nem akarok ilyen értelemben" fejlődni", nem érdekel a profit maximalizálása, hogy hol lehetne lefaragni anyagból, időből, energiából,  mert mindez a minőség rovására menne. És az a tisztán profitorientált szemlélet, ami az iparban rendben lévő, egyszerűen nem működhet "kicsiben", mert akkor megbukik, hogy szívvel-lélekkel, nem lesz más, mint üres lózung. ( Sajnos időközben kiderült, hogy ezzel kapcsolatban újra kell gondolnom mindent. Az egyedizés évekig jól működött, azonban mostanra a dolog túlnőtt rajtam, egyáltalán nem éreztem már fejlődésnek és aránytalanul sok időt vitt el az életemből adminisztráció, hogy mit hogyan fessek meg egész pontosan, és a kapcsolattartás. Ha ez javarészt megszűnik, attól még dolgozhatok szívvel-lélekkel, sőt. )

A legjobban a tervezést igénylő, pepecselős feladatokat kedvelem, és a legtöbb dolog, ami megtalál, egyedi, ezért rá vagyok utalva a fantáziámra is, meg a szakmaiságra is. Az egyik a másik nélkül ebben az "egyedizős" műfajban nem ér sokat, az önbecsülésem alapját - azért csak van nekem is ilyenem:)- az adja, hogy nemigen kerül ki innen porfogó hulladék, silány műszaki minőségű, hajszálrepedésekkel teli, értelmetlen kacat, ezekre valaki vaqy vágyik, vagy valami nagyon eltalált ajándékba szánja, vagy csak úgy eszembe jut.:)

Megint hosszú lett, csapongó és egyszer csak meguntam, késő is lett, és eleve, maga a téma könnyen lehet, hogy nem "szakmabelieknek"" teljesen érdektelen, tehát inkább aludjunk.:)

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mesekeramia.blog.hu/api/trackback/id/tr307804986

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása