Recept persze nincs, pláne könnyű, olcsó és gyors nincs.:) Legfeljebb saját történetek vannak. Az enyémek és másoké is.

Munka(hely)undor...

Sokan kerestetek meg azzal, hogy unjátok ( utáljátok ) a munkahelyeteket, hogyan kell kiszállni belőle,  milyen szerencsés és bátor vagyok, stb. stb.

Ebből annyi tény, hogy sokan nincsenek a helyükön, de én sem bátor, sem különösebben szerencsés nem vagyok, receptet adni pedig végképp nincs módomban, egyszerűen nem lenne hiteles.

Volt a múlt évben egy nagy lendület, a kiugrás, nyakig bele valami egészen másba, aztán fokozatos rádöbbenések, hogy van a lónak az egyik oldala, meg van egy másik, a közepén meg.. Tudjátok, ott mi van, na.:)

Mindezt úgy, hogy semmi okom nincs panaszra, nem ért negatív kritika, sőt, ennyi dicséretet az életben nem kaptam, konkrétan a munkáim miatt is, meg amiatt is, hogy azt a döntést hoztam, hogy meg akarom próbálni, mi van a taposómalmon túl.

Sokakkal és sokat, szívesen beszélgettem arról, interneten és személyesen is, hogy hát persze hogy ki lehet ugrani valahogy, csak akarni kell, mert hittel a hegyeket is, stb, stb. Most ott tartok, hogy nagyon nem akarok negatív, vagy lehúzó lenni, de lassan úgy érzem nem vagyok ebben a szerepben hiteles.

Történtek rossz dolgok, persze, nehézségek, ilyesmi, az élet praktikus szintjén is, meg másutt is, de ez már csak ilyen, megszoktuk, ez független ezektől.

Csak a magam tapasztalatát tudom elmondani, másnak ez lehet más, de érdemes figyelembe venni, hogy nálam ennek a kiugrási időszaknak az első pár hónapja volt eufória, azóta meg már csak sors, eléggé magától értetődik.  Egy életen keresztül nem lehet annak euforikusan örülni, hogy nem kell bemenni a céghez, már csak azért sem, mert az ember nagyon könnyen adaptálódik az új szerepekhez, új helyzetekhez, nem az fogja meghatározni a napod hangulatát hogy mi nincs, mit nem kell, hanem hogy mi van és mit kell.

Mikor még csak tervezgettem sokat olvastam olyanokat, főleg bloggereket, akik már túl voltak valamilyen önállósodáson és mindenki örömködött egy darabig, aztán vagy abbahagyta ( a blogot is), vagy nem, hadd ne linkeljek senkit, a lényeg, hogy az üzenet általában ugyanaz: emeld meg a hátsódat, tegyél a saját szabadságodért, állj ki a saját utadból, legyél tudatos, ne siránkozz és el fogod érni, amit akarsz. 

Mintha azzal nyomasztanának, hogy nehogy megelégedj azzal, ami van.

Mert akkor csak egy leszel azok közül, akik a langyosban tapicskolnak és vagy nincs is bakancslistájuk, vagy ha van is, sose látnak hozzá. Ezért aztán mindenkinek lesz bakancslistája, de tényleg csak azért, hogy aztán nyomaszthassa, hogy sose valósít meg róla semmit.

"Arra van időd amire szeretnél, a többi kifogás"

Mostanra nem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű.  és hasonlók. Van, akinek tényleg nincs módja lepasszolni a gyerekeit órákra, amíg hobbizik, vagy tényleg hormonális oka van a súlyának, stb, nem kellene a másik életét mindig jobban tudni.

És mi van akkor, ha mondjuk nincs hormonális oka, egyszerűen csak lusta? Azt nem lehet?
Nem mondom hogy ez jó, de egy lusta embernél van egy lényegesen rosszabb fajta: amelyik ugyanolyan lusta de emiatt még emészti is magát.:)

Mind tele vagyunk hibákkal, a legjobb amit tehetünk, hogy megbocsátjuk ezeket magunknak is, meg másoknak is, én legalábbis nem akarok nyomasztani, akkor sem ha erre igény van, és nem nagyon értem azokat, akiknek az "önmegvalósítása" átcsapott tökéletességbe és mások életvitelszerű nyomasztásába, nem tudok nem arra gondolni, hogy ők valamit kompenzálnak, aki jól van, az csak jól van, nem áll neki ezt mások rovására bizonygatni, akik szerinte nincsenek jól.:)

Engem mostanra egyáltalán nem is érdekel, de nem is zavar, hogy ki hogy érzi magát a multiban.
Nekem attól nem lesz a saját döntésem elfogadhatóbb, ha más is szenved.

Az embernek vannak korlátai, sajnos, nem csak külsők, hanem egy rakás belső is. Nekem nem azért alakult így, mert annyira tudatos vagyok, a jellemem acél, a napom meg 47 órás... Ha olyan tudatos lennék nem jelentene problémát abbahagyni a dohányzást, így századjára.És a saját utamba is időről-időre szépen visszaállok.

Különösebben pozitív sem voltam soha, legfeljebb ebben kitartó és nem igazán volt más dolgom a munka mellett sem mint a műhely, egy csomó praktikus, fontos és időrabló dolog elvégzése alól -önző módon- kivontam és ki is vonom magam, így van egy rakás időm a kerámiákra, de ezt azért tehetem meg, mert nem tartozik hozzá a pozitív énképemhez túlságosan sem az, hogy jól nézek ki, sem az hogy jól sütök, de még csak az sem, hogy türelmesen végighallgatom a másikat..

(Ez nem azt jelenti, hogy a fentiek soha és egyáltalán nem érdekelnek, csak a fontossági sorrend elején nekem évek óta a kerámia áll és ha úgy érzem hogy azzal aznapra végeztem, akkor jöhet minden más: vagyis általában az alvás.:):)

Mostanában néha érzem, hogy jó lenne valamit csinálni ezen kívül is, de ez új eléggé, évekig nem volt. A "valamit" alatt nem sziklamászásra vagy barcelonai hétvégére gondolok, sokkal alapvetőbb dolgokra, pl. hogy egy héten egyszer felveszek valami kevésbé sáros ruhát éééés átmegyek a közértbe.:) Aztán a vége az hogy ha már végképp nem tudom kire lőcsölni átmegyek sárosban Vagy plusz 3 percet eltöltök az életemből azzal, hogy mézet rakok a kávéba. Szóval semmi extra, sőt.

Tény az is, hogy az a több éves időszak, amíg dolgoztam és hobbi-műhelyeztem valóban nagyon durvára és puritánra sikeredett. Napi nagyon kevés alvással, sok utazással, a baráti kapcsolatok ápolásához szükséges időt kiiktatva, a végére folyamatos fizikai rosszullétekkel. Soha nincs késő, persze, tudjuk, 70 évesen is bele lehet kezdeni, de én pl. az én adottságaimmal nem várhattam volna még 15 évet sem. És van, aki ennél jobban bírja, és ment volna neki párhuzamosan 20 évig, és van olyan is, aki 3 ilyen hét után felborul, nem vagyunk egyformák, és ami nekem természetes az másnak nem biztos, hogy az.

Fontos még, hogy így is, hogy ezt akartam, tettem is érte, átgázolva a külső-belső(?) korlátokon, még el is értem valamit belőle, de jött egy pont amikor rácsodálkoztam, hogy jééé, hát tényleg ezt akartam? Csak erről az internetes próféták általában hallgatnak. Mert valóra váltani az álmokat - nekem nagyon úgy tűnik - egyrészt nagyon munkás, másrészt meg egy rakás kompromisszum.

( Egyszerű példa, de ha műteremre gondoltam én valami tágas, napos, szellős teret láttam magam előtt. Aki járt nálam, az tudja, hogy a belmagasság nincs 180 cm, természetes fény gyakorlatilag nincs, szellőt ha nagyon akarok tudok csinálni, kell is, mert egyfolytában, még nyáron is küzdök a penésszel.:) Szóval kompromisszum.

Nem vagyok bátor, sem különösebben tudatos, csak mániás, sokszor abból is inkább a mono:), ha keresek valamit azt 3 órán át keresem, akár kell akkor, akár nem és nem jelent különösebb problémát napi 16 órában rágni egy gumicsontot, de tán már a cégeknél is így voltam, ha jól emlékszem, ez habitus kérdése, sok ember egyszerűen képtelen több órán keresztül kitartóan koncentrálni valamire. Most tulajdonképpen a saját szabadságom napszámosa vagyok és a mindennapokból az eufória szinte ugyanúgy kikopott, ez van. Persze eszembe jut néha, de már nem olyan intenzív. Munka közben megvan, de már nem jut eszembe minden nap, hogy jaj de jó, nem kell bemenni az irodába. Mert nem kell.

Meddig tart a 'Flow-élmény'?

Nem tudom, hogy vannak-e akik valóban képesek ebben az állapotban (flow, vagy hogy is mondják) létezni év(tized)ekig , én kicsit úgy vagyok mint egy testépítő, csak én a lelkemmel: azt a kimagasló formát csak a verseny idejére érik el és nagyjából a verseny napján vannak az optimumon, onnan a hanyatlás folyamatos, egészen a következő felkészülésig.:)

Most még nem látom a következő versenyre mikor kell elkezdeni készülni, de nyilván eljön az ideje, nem látni előre az életben még 5 évre sem, hogy akkor mi lesz, hozhat az idő bármit, ahogy 5 éve meg azt nem gondoltam volna, hogy ma az lesz, ami ma van.

Azt tudom, hogy alapvetően nekem most elég jó ami van, és ennyi most elég is. A hosszú téli szünet után most tartottam egy rövidebb nyárit, majd írok arról is egy könnyen emészthetőt.:)

És végül is mi a recept?

Nem tudom, de van pár dolog, ami nálam működni látszik, az is lehet, hogy más semmire nem megy vele, pont mint a marketing-tippjeimmel.:) Ha kérdezik más kézművesek mitől vannak ennyien az oldalon azt is mindig lelkesen leírom, hogy én miket csinálok, aztán ahogy nézem nem nagyon gyarapszik a követőik száma.

Sosem fogom megtudni, hogy pontosan miért nem, de ismerve az emberi természetet azért az is benne van a pakliban, hogy egyszerűen nem csinálták végig.:)

-Sült galambra várni csukott szájjal biztosan nem érdemes, legalább nyissuk ki.:)

-Másokhoz viszonyítani saját magunkat legtöbbször időpocsékolás, mert nem vagyunk egyformák. Akit ez valóban jó értelemben mozgat és motivál, az tegye, de ilyet a legritkábban látok.

-Könnyen és gyorsan általában csak apróságok sikerülnek. Ha ezek nem hoznak elég sikerélményt, akkor be kell látni, hogy lassan és nehezen fogunk hozzájutni.

-Nem érdemes megpróbálni elkerülni a kudarcot, úgysem fog sikerülni. Mindennek lehet számtalan megoldása, egy kudarc csak annyit jelent hogy ott és akkor, úgy nem sikerült, így már legalább arról tudni lehet hogy nem működik és meg lehet próbálni a következőt.

-Ismerni kell a saját képességeinket és azon folyamatosan, fokról-fokra fejleszteni. A legtöbbünknek alapból "átlagos" képességeink vannak, ezeknek az összetétele viszont változó, ez tesz bennünket egyedivé, az önfejlesztéssel pedig tetszőleges képességeinket csiszolhatjuk akár átlag felettire. Nem árt jól választani. Képességet és feladatot is. Ha a feladat mindig nagyon egyszerű, az biztonságos, de nem lehet fejlődni. Ha megugorhatatlanul nagyon nehéz, akkor a folyamatos kudarc és a kedvvesztés borítékolva van, megint csak nem lehet fejlődni.

-Igyekezni kell többet cselekedni, de legalább annyit, mint amennyit beszélünk róla.

Illik tudni azt is, hogy miről beszélünk. Egyszerű példa: egy műsorban érintőlegesen a parabénmentes termékekről volt szó, több meghívott vendég közül az egyik elkötelezett híve volt ezeknek. Mellékesen szóba került, hogy vajon mik azok a parabének, addig magától értetődőnek tekintették. Kiderült, hogy ő sem tud egy 2 mondatos magyarázatot adni a kérdésre, nagyjából annyi hangzott el, hogy "Hát a parabének, tudjátok. Mik azok a parabének? A parabének. Amiket kerülni kell mert szörnyen rosszak." Hm...:) Most már biztos mindenki meg van róla győződve, hogy ezeket jobb kerülni.

-Panaszkodásra, kifogások keresésére, felelősség hárítására, magyarázkodásra kár az időt fecsérelni. Nem azt keresgélni, hogy mit miért nem, hanem hogy hogy lenne lehetséges. Sokszor egy félmegoldás az egy fél megoldás, a semminél jobb. "Mindegy hogy hogy, csak nehogy sehogy."

-Minden nap felötlik, hogy a dolgok elmúlnak vagy változnak, egész a felismerhetetlenségig tudnak alakulni. Ez legalább annyira megnyugtató, mint amennyire félelmetes, a változástól, a képlékenységtől nem kell félni, akár kívülről érkezik, akár bentről jön.

-Érdemes napról-napra összeszedni, hogy mik azok, amikért érdemes hálát érezni, amiket nem magunknak köszönhetünk, hanem készen kaptuk, gyakran ezek egészen apróságnak, vagy természetesnek tűnnek, de ha megfeledkezünk ezekről, akkor nem marad bennünk alázat. Ahová születtem, hogy volt lehetőségem tanulni, hogy sütött a nap, nem ért baleset, hallottam a madárszót, láthattam egy képet, sétálhattam az erdőben, olvashattam egy gondolatot ami fontos volt.

Persze folytathatnám még, de nagyjából nekem ezek a fontosabbak.

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese

Vigyázat, a bejegyzés biztosan nem lesz összeszedett.:)

Szóval december 20- 21. magasságában kihirdettem a téli szünetet, akkor még nem tudtam meddig fog tartani, azóta kiderült, hogy nagyjából február közepéig.

Két hónap, nem is rossz. Azt éreztem, hogy pihennem kell, de abban nem voltam biztos, hogy sikerülni is fog.

Azok kedvéért akik újonnan kapcsolódnának be, vannak itt előzmények bőven.:) 2014 márciusában hagytam ott a civil munkahelyemet, elég pörgős hely volt, ráadásul évek óta készültem erre, nagyjából 2007-ben kezdtem pontosan sejteni, hogy nem a versenyszférából megyek nyugdíjba. A lényeg, hogy volt pár kemény év, amíg párhuzamosan kellett dolgozni/tanulni/gyakorolni, utólag nem is értem hogy bírtam ki, soha egy pillanatra meg nem álltam, csak pár órát aludni, olyan voltam mint egy kicsit érzékenyebb gép. 

Persze kényszer volt, hogy cselekedni kellett, viszont pár év alatt eljön az a pont, amikor már a cselekvés kényszeres. Ezért féltem ettől a pihenőtől, amit magam róttam ki magamra-magamnak, meg hát valljuk be, Karácsony után valakinek, aki tárgyakat tervez és készít pihennie KELL, akár akarja, akár nem, ilyenkor a fű sem nő.

No, én akartam pihenni. És sikerül(t)!!! Nem hittem volna, hogy képes vagyok erre, de élvezem minden percét.:)
A műhelyben alig voltam, egyszer-egyszer lementem generális dolgokat elintézni, elpakolni, a túlszikkadt agyagot feliszapolni, visszagyúrni, a karbantartandókat karbantartani, de ez csak pár óra volt, egyébként is elég hideg van arrafelé, egyszer rám is fagyott az ajtó, szerencse, hogy volt meleg víz, ki tudtam magam olvasztani.

Szóval a műhelyben alig-alig voltam, mivel telnek a napok mégis?
Január 4-5-ig nagyjából repült az idő, telt ahogy másnak is, Ünnepek, család, barátok, vendégség. Viszont január 4. óta magamra maradtam. Mások dolgozni mentek, nekem viszont nincs feladatom.
Kicsit megijedtem, hogy valaki, aki 2007 óta nem nagyon állt meg, vajon hogy bírja hónapokig, nem mondom, az eleje furcsa is volt, meg jó is volt, viszont most már nagyon bő egy hónap rutinom van a semmittevésben, és állítom, hogy ez iszonyat jó. Hát én erre nem is számítottam.:)

Mert az volt az alku, meg a nagy vágyás, hogy hadd csináljam azt amit szeretek. Még össze is jött valahogy. Na de csinálásról volt szó, erről nem, hogy lesznek olyan időszakok amikor NEM CSINÁLOK SEMMIT.:)
A magam örömére, a magam szakállára, és nem olyan mint egy szabadság, mert arról tudni lehet, hogy vége lesz, letelik és minden megy tovább, ahogy addig, korán kelés, hülye feladatok, fásultság.

Itt most tudom, hogy ez az üres idő ahogy van egy hatalmas áldás, és ami eztán jön, amikor belekezdek a feladatokba, az is az lesz. Nem valami egész jóból halad a dolog a borzalom felé.

Nem tudtam, hogy ilyet is lehet.. Valami hatalmas hála van bennem, mint tavasszal, amikor eljöttem a munkahelyről, sőt, ha lehet még nagyobb.

Régebben én nem tudtam pihenni, mert azt éreztem, az idő drága, kinek van kedve egy időzített bomba mellett csak úgy elvonatkoztatni, ahelyett, hogy keresné a kijáratot.. Úgy tűnik megtaláltam. És most már nem maradok le semmiről. Bűntudat nélkül lehet csinálni a semmit. Persze a semmi is sokszor valami.:)

Aludni, nagyon sokat, minden nap, 10-12 órát. Macskát-kutyát simogatni, sétáltatni, barátokkal találkozni, Don Giovannit hallgatni egyik nap a Zeneakadémián, másnap rockkoncertre menni, naplementét nézni az ablakból, 20 év után abbahagyni a dohányzást, gombapörköltet főzni, egész nap olvasni, minden nap tornázni legalább fél, de nagyon hamar inkább egy, később 2 órát, ráadásul úgy, hogy jól is esik, rájönni, hogy most már én vagyok a saját dolgom, ez a tudat, ez a szellem és hát ez a test, amiről nagyjából eddig sosem vettem tudomást, ha mégis az csak nyűg volt.

Ahova most változtak a mindennapok, az azért luxus. És hála az égnek, végre nem vagyok már egy lusta kamasz, most már bűntudat nélkül lustálkodhatok.

Azon gondolkozom mások hogy bírják? Vagy mások hagynak maguknak a hétköznapokban is szusszanást? Én sosem hagytam, mindig mindent a legrövidebb idő alatt, a leghatékonyabban - persze magamhoz képest, biztosan lehetett volna még gyorsabban, de nem töltöttem az időt például azzal, hogy a teába mézet tegyek. Lassan olvad, meg sokat kell keverni..Majd, majd, majd - így voltam mindennel, csak legyek túl a nehezén, addig is kell egy cigi. Most meg kiélvezek mindent, és hát van mit. Cigi nem kell. Én el is felejtettem, vagy soha nem is tudtam, hogy milyen bűntudat nélkül, ráérősen, egyszerűen a tudatában lenni annak, hogy élek és tenni ami jól esik.. Nem is esett nekem jól semmi egészen mostanáig, az az igazság, bár sejtettem, hogy az ember akár érezheti magát jól is, de most van az, hogy meg is engedem magamnak.

Néha abban a nagy vágtában volt egy-egy baráti találkozó, ahol úgy tettem, mintha pár órára lehiggadtam volna, én is jól érzeném magam, de titokban mindig lestem az időt, egyrészt hogy vajon mennyi is van még hátra a "szórakozásból", mert az is feladat volt, hogy "szórakozzak", másrészt meg hallani véltem közben az időzített bombát, ami bármikor felrobbanhat ugye és úgy igazából fél szemmel mindig a kijáratot kerestem.

Ha Te/Ti vagytok a mások, Ti hogy bírjátok? Nektek nem ketyeg? Ha valaki hallja, hogy ketyeg, el tud tőle vonatkoztatni úgy istenigazában? Tesztek mézet a teába?

(Egyébként ez nem az elmúlástól való félelem volt. Most már biztos. Ha halálfélelem lett volna, maradt volna továbbra is, mert tudtommal nem lettem halhatatlan.:) Sokkal inkább az attól való félelem, hogy lemaradok a saját életemről, egyszerűen elsétálok önmagam mellett, és valami rohadt gombóc a torkomban nem engedi majd hogy odaszóljak: hé, szerintem engem keresel.)

Most jó arra gondolni, hogy ha "vége" lesz a téli szünetnek, akkor is folytathatok mindent amit találtam,ha nem is ilyen intenzitással, de nem lesz lemondás, mert a műhely  tulajdonképpen csalogatóbb, mint bármelyik, de most még nem csalogat, február közepéig kiélvezem az időt, lehet, hogy még vázlatokat sem készítek.:) Nagyon belejöttem a pihenésbe.:) Megyek és folytatom is, csinálok egy kakaót, mivel még nincsen éjfél teszek rá tejszínhabot, szigorúan nem növényit és közben olvasok, arról, hogy hogy is volt Boldogult úrfikoromban...

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese

Év végi összegzés, év eleji útravaló. Mit hozott 2014, mit várok 2015-től?

2014.

2014. március közepe fordulópont volt az életemben, régóta készültem rá, hogy a saját utamat kezdjem járni, évekig volt bennem félelem ezzel kapcsolatban, aztán egyszer csak elkopott, nem maradt más, csak a szabadság utáni vágy, hogy azzal tölthessem a napjaim, amivel szeretném. Március közepe óta többé-kevésbé szabad embernek tudhatom magam, eljöttem a munkahelyemről, az első hetek-hónapok valami eufóriában teltek, hogy ilyen nincs, sikerült, megcsináltam - engedi valaki, hogy azt higgyem csinálom, pedig csak történik - aztán volt mélypont is. Vissza az akolba nem vágytam soha, a legrosszabb időkben sem, de a melege néha hiányzott. De ez nem baj, az azért van, hogy hiányozzon. De mindent egybevetve - nekem - nem érte meg. Nem vagyunk egyformák, van akiben több a szabadságvágy, van akiben kevesebb. Mint a madarak, van amelyik belepusztul a rabságba, és van amelyik akkor sem repül el, ha nyitva marad a kalicka ajtaja. Én mindig is feszegettem, élénken emlékszem arra a rémületre amit 2,5 éves korom körül éreztem: azt mondták óvodába kell mennem.:) És a java csak aztán jött.:)

De nem lenne hiteles, ha a kalitka előnyeiről hallgatnék. Viszonylagos biztonság, énekelni is lehet, a disszonáns hangokat persze kerülve, és lehetőség szerint akkor kell a legszebben amikor a gazda az eleséget szórja. Mert az is jár, cserébe a szabadságért és a kedvetlen, de pontos énekért: rendszeres eleség. Így volt, így van generációk óta, nincs mit csodálkozni rajta, ha az ilyen madár nem emlékszik a repülésre, soha nem repült, talán már a szülei sem álmodtak ilyesmivel.

Ez is meghatározó, mióta az eszemet tudom álmodok arról, hogy tudok repülni. Aztán egyszer elkezdtem próbálgatni. Eleinte nem ment jól és fájt, de valamiért nem hagytam abba, a madarak szárnya is elsorvad, ha nem használják, még úgy néz ki, mint egy szárny, de már nem működik.
Még a kalitkán belül, a biztos eleségre támaszkodva kezdtem el gyakorolni, aztán egyszer csak sikerült bejáratni a szárnyakat annyira, hogy már biztos voltam benne, hogy tudok repülni, és csak akkor bújtam ki a rácson. Azon lepődtem meg a leginkább, hogy simán kifértem rajta, ezek szerint mindig is, csak egy darabig meg sem mertem próbálni.

Nem vagyunk egyformák, de nekem így jött meg a bátorságom, meggyőződésem, hogy ha úgy bújok ki, hogy majd a szabadban tanulgatok, akkor kint elkapott volna valami, hacsak nem időben visszabújok. De ezt is meg kell gondolni, mert mi van, ha kibújni könnyebb, mint visszafele?  Nem tudok tanácsot adni senkinek, nem is mernék, de tudom, hogy sokan fontolgatnak hasonlót, érkeznek ezzel kapcsolatban kérdések.
Csak a saját példámat tudom, hogy másnak működik-e, azt felelőtlenség lenne előre találgatni, ezt csak maga tudhatja valaki. Előttem ebben egyébként nem volt példa, a magam feje után mentem. Azt tudom, hogy az lehetett volna komoly buktató, ha nem jól mérem fel a kalitkában hogy tudok-e repülni. Ettől féltem a leginkább, hogy mi van ha bent megy valahogy, de kint nagyon hamar kiderül, hogy valójában nem tudok.

Persze ha félretesszük ezt a sok átvitt értelmű példát, akkor annyi marad, hogy valójában nem a gyakorlatban dől el, hanem már előbb, gondolatban. A mai napig sem tudom tudok-e repülni, de nem is lényeges: azt hiszem, hogy tudok. És elég hinni. A többi csak praxis. Repüljön mindenki, aki hiszi, hogy képes rá. Ha a hite elég erős, nem kell majd csalódnia.

Hogy mi lesz az eleséggel? Azt ezentúl is össze kell gyűjteni, csak másképp. A repülés munkává válhat, a munka repüléssé. Az biztos, hogy eleség kell, már csak azért, hogy erőt adjon a repüléshez. Legrosszabb esetben pedig egy ideig éhesen is lehet repülni. ( Itt nem árt megemlíteni, hogy rajtam sokan és sokszor röhögtek az idealizmusomért.) Már nem szégyellem, mert tényleg vagyok ennyire idealista, évekig szégyelltem, de most már az idea valóság.

Azt is hallottam párszor, hogy bátor vagyok, jól is eshetne, de nem lenne igaz, és nem is kell, hogy az legyen. Nem kell bátornak lenni, elég csak mástól félni.

Összegzésként elmondhatom, hogy tulajdonképpen jól vagyok így, ahogy, habár volt, amit nem teljesen pontosan láttam előre. De ezt is tanulni kell, nem gondolom magam hirtelen embernek, habár tény, hogy tudok hirtelen elhatározásokra jutni, de előtte elég alaposan, több oldalról végigrágom. Így voltam a szabadsággal is. Mi ad és mit vesz el, ha otthagyom a "biztos" munkahelyet. Azt tudtam, hogy egyedül leszek, de nem volt róla elképzelésem se, hogy valójában mennyire.

Meglepetés volt az is, és nagy öröm, hogy a meseváros elég rövid idő alatt lett viszonylag népszerű, arra számítottam, hogy évekig fog tartani, míg eljutok oda, ahol most vagyok és arra is számítottam, hogy akkor majd elégedett leszek és leszúrhatom a zászlót, hogy megérkeztem. Így utólag nem is tudom, hogy lehettem magammal kapcsolatban ennyire gyanútlan.:)

Valamiért azt gondoltam, hogy boldog kézműves/iparos leszek. Majd csinálom a mesevárost, meg az egyedi elképzeléseket valósítom meg, ezek lesznek a legjobbak, de ha valaki például fazekat kér, vagy összetörik a kávékiöntője, azt is elkészítem. Vállalkozó leszek, rendezvényekre járok, talán még sablonokat is használok, hogy gyorsabban menjen a munka, 80 egyforma cukortartót is készíthetek pár nap alatt, profi lesz a marketingem, ahhoz elvileg értek, viszonteladókkal állapodom meg, akár még bővíthetek is, stb.

Most ott tartok, hogy rá kellett jöjjek és be kellett lássam, hogy egyáltalán nem akarok gyártani, se sokat, se kevesebbet, bővülni végképp nem, nem csak a lelkivilágom, de a csuklóm sem bírja, még a saját munkáim sem szeretem lemásolni ugyanolyanra, utálok rendezvényekre járni, nem szeretem magam kereskedőnek érezni, nem különösebben érdekelnek a vajtartók, se a vizesek se a simák, a profi marketingtől csömöröm van, a viszonteladókkal meg nem értek szót, de nem is különösebben akarok. Szeretném elszalasztani az összes úgynevezett impulzusvásárlót, egyáltalán nincs arra szükségem, hogy egy webshop 24 vagy 48 órás szállítási határidővel termékeket kézbesítsen. Már a termék szótól lever a víz.:) Ragaszkodom ahhoz, hogy művészeti tevékenység maradjon, egyedi darabokkal.

Ha a régi reflexek mozgatnák tovább az új életet, akkor nem lett volna értelme elkezdeni.

2015.
Mit szeretnék?  Majdnem ugyanezt, ami van/lett: egyedi feladatokat, együttműködő, mesélős kedvű, türelmes megrendelőket, szimmetrikus viszonyt, az élet minden területén, pont azért mert évekig volt aszimmetrikus a munkahelyeken. ( Az aszimmetrikus egyébként diplomatikus szó. Először félfeudálist akartam írni.:))

Olyan közeget, ahol ha valami lassan készül, az nem hátrány, hanem előny, mert jó munkához idő kell:) és a kérdéseim nem szőrszálhasogatásnak vannak minősítve, hanem előrelátásnak.

Olyan feladatokat, amik vagy nagyon szabadon eresztenek, vagy a "másolás" kihívást jelent. Sok kertet, falikutat, vízköpőt, díszt, mesefát, fénykalitkát, madáretető pagodát, szélharangot, felfüggeszthető mécsest, tükröt, fürdőszobákat, lámpát. Kevesebb olyan funkciót, ami az evés-ivást jelenti, és több olyat ami kevésbé kézzelfogható, lehet funkció a szél, a víz, a fény is.

Szívesen készítenék nagyon munkás, időigényes darabokat, egy hetet is el tudnék farigcsálni egy tárgyon.

Szeretném megmutatni, hogy ebből az anyagból lehet sokkal több mindent, mint ami elsőre eszünkbe jut, és igenis a mai kor minőségi követelményeinek is meg tud felelni, nem kell silány agyagból, alulégetett, vízátersztő, hajszálrepedéses cserepet kerülgetni, van kőedény, félporcelán, stb.
Ez is sokáig tabu volt, nem akartam én a szakma bajszát húzgálni, de aztán ezt is elengedtem. Ami nem jó, az nem jó. És nem a hagyományos formákról, meg motívumokról van szó, ezeket tovább kellene vinni - nem magamra gondolok- de minőségi kivitelben.. Nem lehet 2014-ben azzal elintézni a repedéseket hogy ja, ez gyártástechnológia és kész, és a vízhatlanság kérdésére sem az a megoldás, hogy kenjék le impregnálóval. Ami ki tudja mit tartalmaz. Szóval ez szívügy, valahogy a fejekben változnia kell annak, amit a kerámiáról gondolunk. Mind a funkcionalitás, mind a formai megoldások terén olyasmit szeretnék mutatni, ami 2014-ben is alternatíva lehet.

További terv, hogy sokat fogok olvasni, könyvtárazni, mert egészen biztos ugyan, hogy nem hiszek az akadémizmusban, de az is tény, hogy zavar a saját amatőrségem. Legalább lehetnék autodidakta.:) Úgyhogy megpróbálok minél jobban képet kapni arról, hogy mi mindent tanultam volna akadémikus keretek között, csak önállóan szeretném ezt megtenni. (Egyébként akár így szeretném, akár nem, önállóan kell, mert esélyem sincs egy félévet kifizetni az iparművészetin, nemhogy többet.:)) De hab a tortán, hogy tényleg önállóan szeretném, az mindig jó, ha a szándék és a lehetőség így összevág.:)

Köszönök mindent, ami eddig volt annak, akinek jobb napokon mindent köszönök, tárgyszerű dolgokat nem kérek, elég a reményt remélni, és hinni, hogy hisz bennünk, akiben mi hiszünk.

Boldog Új Évet mindenkinek!

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese

Régen nem írtam és mostanában -sajnos- elég gyakran foglalkoztat egy téma, amit elég kínosnak érzek.. Nem csak a magam számára.

Nos, elég sok a "kintlévőségem", ez magyarul azt jelenti, hogy vannak, akik rendelnek, egyedit, névvel-mintával, bármivel, jelzem, hogy viszonylag sok idő mire elkészül, ez nem is zavarja őket, amikor elkészül tetszik is nekik, szívesen át is veszik - de fizetni nem tudnak.

Mivel nem az első hasonló eset amibe belefutok, leszoktam már arról, hogy a tárgyakat előre odaadjam, elküldjem.

Így elkezdődik egy hónapokig tartó "hitegetés", magyarázkodás. Rá szoktam kérdezni, hogy meggondolta-e magát, nem mondom hogy korrektnek tartanám, ha így történne, de még mindig sokkal egyenesebb, mint eltünedezni, majd amikor rákérdezek magyarázkodni, sokadjára.

Tisztában vagyok vele, hogy nem ez az első, ami egy háztartásba kell. És sajnos ezt sokan érezzük így. Viszont a magam részéről soha semmit senkire nem tukmáltam, nem vagyok kereskedő, vagy kupec, aki rendel, szabadon teszi, nem tartok pisztolyt senkinek a fejéhez.:) Ráadásul ezek mind kivétel nélkül olyanok, akiknek egyedi minta, felirat, név kell, szóval senki másnak nem fog kelleni.

Türelmes vagyok, nagyon és megértő is, szintén nagyon, sokszor jóhiszemű is - de ezt az utóbbit sajnos kezdem elveszíteni. És ez az, ami a leginkább zavar, az okozott anyagi kár másodlagos az érzelmi az első.
Már nem küldöm házhoz a kifizetetlen csomagot, mert vannak, akik ezt is elfogadják. nagyobb rendeléseknél előleget kérek. és elfogadom, ha valaki előre fizet, pedig ez régebben elképzelhetetlen lett volna.

Ha az átvétel a probléma - a postaköltség drága, érte jönni nem tud- felajánlom azt is, hogy elviszem, ha éppen arra járok. Amikor ennyi rugalmasság ellenére sem adódik alkalmas időpont hetekig sem, az számomra gyanús..

Bennem kérdés, hogy ha valakinek nincs rá anyagi lehetősége, akkor miért rendel? Ha meggondolta, miért nem vállalja fel? Ha nem veszi át jó ideje, akkor miért rendel még ugyanannyit, hogy majd egyben rendezi?Ha hetek-hónapok után megkérdezem, hogy mikor számíthatok a munkáim ellenértékére, akkor mi értelme azt mondani, hogy pl. hétfőn/októberben, ha semmi nem történik sem hétfőn, sem októberben. Sosem teszek fel olyan kérdést, ami hazudni kényszerít bárki mást. Miért teszi mégis?

Tény, hogy én a gyerek iskoláztatása, rezsi kifizetése, akár a ló fejadagja stb. után jövök. Kinek-kinek lehetőségei szerint. Tudomásul veszem, de végül is meddig?:)

Vagy érezzem magam kellemetlenül én, elvégre "naiv" voltam, akár szégyelljem is, hallgassak róla? Miért nem kértem előleget? Mert eddig sem tettem, tőlem csak azt "kell" átvenni ami tetszik, és ha pár hétbe beletelik az elkészítésük, akkor az átvételt sem várom el, hogy azonnal megoldódjon. Itt hónapokról van szó, és a hozzáállásról.
Nos, nem fogom magam kellemetlenül érezni. És  ami talán drasztikusabb, hogy hallgatni sem.

Miért? Nem, nem bosszúból.. Első körben az a célom, hogy megegyezzünk, ez talán a fentieken kívül újabb motivációt jelenthet. Ha mégsem, akkor egyfajta elővigyázatosság. Fontos, hogy a jóhiszemű emberek - és tudom, hogy mi vagyunk többen- megmaradhassanak olyannak amilyenek. Én legalábbis nem szeretnék gyanakvóvá és bizalmatlanná válni pár nehéz eset miatt.

Sokkal célravezetőbb, hogyha a nem jóhiszeműek neve kap némi publicitást. Ez még nem becsületsértés.
Természetesen mielőtt bárki nevét az oldalamon, az ő oldalán, személyes profilján, hozzászólásban, a közösen használt csoportokban ilyen kontextusban megemlítem meg fogom keresni privátban az érintetteket, hátha sikerül ezt elkerülni, mert nem szívesen tenném.

De ha nincs más megoldás és vannak, akikkel hónapok alatt sem sikerül tiszta vizet önteni a pohárba, akkor lelkifurdalás nélkül meg fogom tenni, és nem, nem én vagyok a kicsinyes, de augusztus már régen volt.:)

Csak szeretném, ha mások például tanulnának az én "hibámból". Nem azt akarom, hogy ne legyünk többet jóhiszeműek, nálam és sok más embernél ez az alapállás és így van jól. De azt érdemes lehet nyilvánosságra hozni, hogy kivel legyünk gyanakvóak.

Remélem, hogy eljut azokhoz, akiknek szól, és még a végén az is kiderülhet, hogy nem is szól senkihez:), mert többségében nincsenek ilyen problémák, a legtöbb ember aki megkeres kedves és megbízható, azzal semmi baj nincsen, aki még sosem ígért meg semmit konkrétan, vagy azt mondta hogy nem tudom átvenni csak jövő hónapban, de akkor átveszi.

A legjobban annak örülnék, ha megnyugtatóan le tudnánk zárni ezt a néhány függőben lévő történetet, én mindig nyitott vagyok rá, hogy felülvizsgáljam a saját elképzeléseimet, amik lehetnek akár előítéletek is, de kérlek, most már adjatok rá valami okot.:)

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese

Fazekas barátnőm beszélt rá, hogy menjünk el a Kerámiapark szervezésében Vönöckre, Berta István műhelyébe 2-3 napra mert nála fás kemencében lesz lehetőség rakut és fekete kerámiát égetni.

A fekete kerámia úgy készül, hogy a megkorongozott edényt a száradás után kavicsolják, vagyis egy lapos kaviccsal átdörgölik a felületét amíg fényes és tömör nem lesz. Az égetés során amikor a hőfok már megfelelő, úgy 950 fok környékén, az edények vörösen izzanak a kemence nyílásait lezárják, a tüzet elfojtják, így redukció keletkezik, a kemencében rekedt korom és füst ég bele az edények felületébe, ettől válnak feketévé. Visszahülés után meg kell tisztítani, esetleg petróleumos ronggyal feldörgölni, hogy még jobban kifényesedjen.

Na, ezt élőben nem láttuk, mert a raku mellett nem jutott rá idő és az időjárás sem kedvezett nekünk, gyakorlatilag végig esett.

A raku égetés a következőképpen nézett ki: a kb. 1000 fokos, izzó tárgyakat a fa tüzelésű kemence égetőteréből egy hatalmas fogóval ki kellett venni, ezt követően azonnal érte a hideg levegő és nedves homok meg faforgács keverékébe mártottuk. Eredetileg japán technika habár ez inkább az amerikai változata, a lényege hogy az izzó tárgyak azonnal éghető anyag közé, redukáló környezetbe kerüljenek, ez hoz rajtuk létre fémes, véletlenszerű színeket, felületeket és hajszálrepedéseket.  Agyag és fritt keverékéből származó transzparens raku mázakat használtunk, alá oxidokkal, ezüst nitráttal, vagy rézzel színeztünk. Ahogy ezeket olvassátok biztos van akiben felmerül, hogy ezek talán nem kimondottan étkezési célú kerámiák, nos így van, én sem javasolnám, ezek inkább dísztárgyak lehetnek.

A raku nagyjából a véletlenek művészete, nem igazán lehet megmondani hogy a tárgy hogy sikerül, de persze vannak azért előzetes elképzelések, korábbi tapasztalatok, vannak olyan vélemények is szakmán belül, hogy ha részlegesen is, de irányítható.:)

Tárgyakat többen is vittünk, többen elég nagy mennyiségben, én tömegközlekedéssel keresztül a fél világon, pár apróságot, csoda hogy nem törtek össze. Sajnos nem készültek el az indulásig, majd később remélem eljutnak hozzám.

A kemence nem volt túl nagy, az eső pedig végig esett. hiába égettünk szombat déltől vasárnap délutánig megállás nélkül, több kanyar kiégett, több nem..

Mindenesetre nagy élmény volt látni, hogy dolgozik István, aki kész mázat még soha nem vásárolt, amit lehet magának készít el, hatalmas tudásnak van birtokában, gyakorlatilag tényleg a semmiből hozza létre a munkáit és csak fás kemencékben éget, tehát hiteles, egyáltalán nincs a dolognak "skanzen" jellege.

Attól függetlenül, hogy engem is érdekel ez a technika, illetve hogy mi az ami technika nélkül működik, azt gondolom hogy ha valaha raku kemence építésére adom a fejem az sokkal inkább gáz üzemű lesz mint fás.
Az elektromos kemence árnyékából úgyis mesterkélt romantikázásnak tűnne a részemről a fás kemence, de azt megígérhetem, hogy ha nem volna más módom arra, hogy égessek, akkor égetnék én fával is. Gondolom röpke néhány év elég lenne ahhoz, hogy kicsit kiismerjem.:)

De jöjjenek a képek.

A szállásunk a vönöcki kastélyban volt, közel a műhelyhez, bőven elfértünk pedig elég sokan voltunk.


István műhelye a száradó cserepekkel.

Indul a kemence felfűtése, éppen nem esik.

Az égetőtér, amiben a tárgyaknak mázasan nem szabad egymáshoz érniük, mert összeragadnának.

Ilyen vizes a fa, csöpög a végén..

Órák múlva végre 1000 fok környékén kemencenyitás.

Az izzó tárgyat ezzel a hosszú fogóval kell kivenni, a képen egy teknőfélét látni, abban volt a vizes homok és a faforgács, ebbe kell belehelyezni és jól befedni.

Miután a tárgy lehül ki lehet venni, el kell mosni tiszta vízben, hogy lássuk hogy sikerült.

Így sikerült, az enyémek nincsenek közte, de a szaktársak is ügyesek.:) Mesevárosnak nem állna túl jól a raku, így én pár kisebb halat, szappantartót, levélkét vittem, hogy mégse menjek üres kézzel.

A kecskepörköltről nincsen képem, féltem is tőle, de nagyon finom volt, köszönet érte, ahogy a képekért is.

Már tudom is, hogy mi lesz a következő "tanfolyam", amire el szeretnék menni.:)

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese

Ez a kedves munka valahogy tavasszal érkezett, a feladat az volt, hogy valami igazán személyes ajándékot készítsünk a tanítóknak ballagásra.

Mesevárosos tálakban gondolkodtunk, de valahogy személyesebbé szerettük volna tenni őket.

Az, hogy a gyerekek neve fusson körbe a tányéron, ennek az egyik részét megoldotta, és jött még egy olyan ötlet, hogy mi lenne, ha a valódi iskolát próbálnánk meg stilizáltan a tálakra tenni.

Ezt a képet találtam meg a gyöngyösi iskoláról:

Először is azzal kezdtem, hogy vázlatot készítettem hozzá:

Aztán megkorongoztam a tálat, nyersen ezek jóval nagyobbak, a száradás és az égetés során zsugorodnak össze, ez nem teljesen kalkulálható, de nagyjából 10% amivel biztosan lehet számolni.

Így fest a tál a korongozást követően:

A teafilteres doboz nem a reklám helye és nem is a rendetlenség fokozása miatt tettem oda, de így nagyjából látszik a méret.

Ezt követően napokig száradhat, nagyon fontos, hogy a levegő vagy minden oldalról jól járja, vagy ne járja inkább sehogy, de ha ez nem egyenletes nagyon csámpásra tud száradni, ezzel vigyázni kell, a legjobb térbe tenni, nem rárakni a falra.

Ha már megfelelően száraz, akkor le lehet retusálni, ezt én legszívesebben egy vizes szivaccsal teszem, de lehet csiszolni is, csak ez nagyon porol, inkább szabad téren ajánlatos. A retusálás során tüntetem el azokat az egyenetlenségeket, amik a korongtányérról való levágás és a levétel során keletkezhettek, főleg az alján van erre szükség.

Ravaszabb olvasókban felmerülhet a kérdés, hogy a képlékeny tálat hogyan veszem le a korongról? Nos, erre a válasz egyszerű, igazából nem veszem le.

A korongtányér át van fúrva és két csavar feje áll ki belőle. Van jó pár farostlemezem, kör alakúra vágva, aminek az aljába ezeknek a csavarfejeknek a mérete a megfelelő távolságra és mélységre be van mélyítve.

Mielőtt elkezdem a korongozást felhelyezek egy ilyen pótlapot, a kész tálat erről vágom le, és lapostól veszem le a korongról, csak akkora a tál, hogy a képen nem látszik ez a lap. Ha nem így lenne, akkor egy ekkora tálat nem tudnák levenni anélkül, hogy tönkre ne tegyem közben.

Ezután a kitérő után térjünk vissza a festésre, mert a száradás, retusálás után ez következik. Előveszem a vázlatot, az ecseteket, színenként 1-2 darabot, a 2 0 a legvékonyabb amit a kontúrozáshoz használok. Kell még tiszta víz, szivacs, grafitceruza, fecskendő, a színtestek feloldott állapotban, és ki tudja mi még, én ezeket egyben szoktam tartani egy palalemezen, így nem kell minden alkalommal a műhely számtalan pókhálós sarkából összevadásznom.

Valami ilyesmi kupi volt az asztalon, amíg nem használtam a palát. Mióta használom, azóta ugyanez a palán van, a pala meg az asztalon. Sokkal jobb.:)

 Szerintem minden nagyjából világos mire kell, talán a fecskendő nem. Ha kontúrozáshoz írókát használok ( ez egy műanyag flakon a tetején a legegyszerűbb módon egy vékony, de egyenesre reszelt injekciós tű maradvánnyal) és a tű el talál dugulni az agyag szemcséitől, akkor a fecskendővel és némi vízzel könnyen újra átjárhatóvá teszem, egyszerűbb mint damillal tisztogatni.

A ceruza arra kell, hogy felrajzoljam a főbb vonalakat a tárgyra, ez nem gond, mert később a grafitpor teljesen kiég, tehát egyáltalán nem fog látszódni.

Ezután elkezdek festeni, mivel a színtestek könnyen leülepednek nagyon gyakran, minden ecsetvonásnál az ecsettel fel kell keverni a festéket. Egyszerre nem lehet az ecseten sok, mert ha a festék vastag, akkor le fog pattanni. Ha vékony, nem látszik jól egyáltalán, megeszi a máz, szóval fontos, hogy épp a megfelelő állagú legyen. A színek egymáson nem érvényesülnek, ez fontos. Viszont keverhetők, tehát feketéből és fehérből szürke lesz.

Szemre mégsem olyan könnyű ez, mint az akvarellnél, mert nem azt látni, ami majd a máz alól kijön, sokkal pasztellesebb az egész.

Így néz ki a tál megfestve:

Ez elég aprólékos munka, ha ez megvan mehet a kemencébe, kb. 960-1000 fokon égetem először.

Az égetési ciklus a lehüléssel együtt kb. 24 óra.

Utána mázba mártom, 1200 fokon égetem, ismét várok 24 órát, és végig izgulok, a következőkön:

-maradt-e benne levegő esetleg, nem reped-e szét

-nem túl vastag a festék?

- nem túl vékony, látszik majd a máz alatt?

- nem folyik le a máz?

- nem lesz tűszúrásos, nem csomósodik össze?

-elég egyenletesen támasztottam alá az égetőlábakkal, nem vetemedhet el amikor a hőtől szinte képlékeny?

Egy dolog miatt nem kell aggódnom, hogy nem lesz-e hajszálrepedéses, ezt az 1200 fokon égetett tárgyaim nem szokták előadni, szóval nyugodt lehetek.:)

Hozzá kell tennem, hogy az utóbbi időben már különösebb tragédia az égetések során nem ért, de élénken emlékszem arra a pár kudarcos évre, ami ezt megelőzte.:)

Végül a végeredmény, ezúttal elég jól sikerült, már-már porcelán-szerű, hozzátéve hogy a porcelánosok  máz fölé festenek, ennyiben "könnyebb" dolguk van, de még magasabb hőfokon kell égetniük, aprólékosabban festenek, ráadásul aki kézzel korongozza a majdnem tiszta kaolint azé minden tiszteletem.:)

És itt a vége, be kell vallanom, hogy eddig ez volt az egyik legkedvesebb munkám, tál kategóriában mindenképp, a falikutakat, órákat, leveleket, szélmalmokat, madáretetőket inkább máshová sorolnám, nem is tudom összehasonlítani.

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese

Most leginkább a kerámia égetés hőfokáról szeretnék írni, főleg a második, mázas égetésnél. Ez korántsem annyira szakmai, amilyennek tűnik, mivel a tárgyak minősége és az égetés hőfoka között fontos összefüggések vannak és annak, aki valaha vásárolt már, vagy vásárolni fog kerámiából bármit, nem árt odafigyelni erre.

Nem szeretném kritizálni a hagyományos eljárást,  (1100 fok alatt mindent ide sorolnék) én is évekig próbálkoztam 1200 fok alatt, mert ezt tanítják, ezt tanultam, de jellemzően sokkal több hajszálrepedéssel és mázhibával találkoztam akkoriban, ezeket a magas hőfokon hamar sikerült kiküszöbölni.

Mivel sok kerti kerámiát készítek, nem tartom megkerülhetőnek a kérdést, hogy fagyállóak-e.
Igen, ezek azok. De ez sajnos nem ennyire magától értetődő...

Vásárlóként mire érdemes odafigyelni a kerámiákkal kapcsolatban?

-az esztétikum biztosan szubjektív, de a minőség NEM. Ha főzni szeretnél benne kérdezz rá, hogy bírja-e a hőt?
Ha a kertbe szánod kérdezz rá, kint maradhat-e télen, milyen hőfokon égették, milyen agyagból készült?

-  valóban kézműves  a kerámia, vagy pillekönnyű, formába nyomott öntvény és csak az ára kézműves? Ezt laikusként is elég jól meg lehet állapítani, a súlyából, a formából, a díszítésből

- a felületén vannak hajszálrepedések? Ha igen, akkor nem biztos, hogy az edény vízálló. Egy bögrénél persze nem jelenti, hogy az öledbe csöpög majd, de pálinkát inkább ne tárolj benne és úgy egyáltalán, fél óránál tovább semmit.

-van-e a mázban ólom, vagy kadmium, vagy bármilyen káros anyag? Erre legjobb, ha rákérdezel, bízom benne, hogy korrekt választ kapsz. A mázak műszaki adatlapja egyébként a forgalmazó oldaláról letölthető, kinyomtatható, ezt minden esetben megteszem mielőtt vásárolok.

-1200 fokra készített mázakban ólom biztosan nincs, mivel ezen a hőfokon felforrna, úgy pedig tönkretenné a mázat is, vagyis aki magastűzön éget, az biztosan nem használhat ólmos mázat.

-a magasabb hőfokon az erre készített speciális agyag szinte teljesen tömörre ég, elveszti a porozitását és a vízáteresztő képességét, gyakorlatilag máz nélkül is vízhatlan és FAGYTŰRŐ, a hőt is sokkal jobban viseli

- a hagyományos fazekasagyagok ezen a hőfokon már olvadnak, az ebből készült tárgyakat kertbe nem ajánlom, mert nem fagyállóak

MEGJEGYZÉS: ha valamibe a víz belefagy, és szétnyomja, az már nem kémia, hanem fizika, mert a fagyott víz térfogata megnő. Olyan kerámiát senki sem tud készíteni, ami ezt felülríja, én sem.:)

Ha ez az eljárás ennyire jó, miért nem csak ilyeneket lehet kapni?

- mert macerásabb: több idő, több pénz,  és innovatívabbnak kellene lenni hozzá, ezektől sokan elzárkóznak

- az ilyen magas kaolin tartalmú fehér agyagot kézzel korongozni egészen más mint a vöröset, újra kell tanulni

- az egyik legfontosabb ok, hogy sok kemence egyszerűen nem tudja ezt a hőfokot ( gyárilag sem, vagy elöregedett már) A kemence nagy beruházás, csak úgy nem cserélgetik

- nálunk a népi fazekashagyományhoz szervesen kötődik az alacsonyabb égetési hőfok és az ólomtartalmú mázak, (fazekas zöld, fazekas sárga)  utóbbiak teli színét, csillogását nem könnyen lehet visszaadni, ez igaz és senkit nem szeretnék lebeszélni sem az ilyen kerámiák készítéséről, sem a beszerzéséről, aki ezek emellett elkötelezett.

Tény, hogy hacsak nem uborkát savanyít valaki egy ilyen edényben, nem fog ólommérgezést kapni, de hallottam már olyan zöld tálról is amiben  túró volt, de két nap alatt zöldes színt kapott az is. ( Nem tudom, hogy az egészségügyi határértéken  belül maradt-e, mindenesetre én ebben a kérdésben úgy döntöttem, hogy nem használok ólmos mázakat. és akkor ezt nem kell méretnem.)

Nem minden népi kerámiát mázaznak ólmos mázzal, vannak erre alternatívák, tehát kérdezzetek rá, mert lehet, hogy káros anyag nincs benne.

-az erre a hőfokra való agyagok jellemzően a hagyományos fazekasagyag árának kétszeresébe, háromszorosába kerülnek, emellett az égetés energiaigényesebb, habár ezt egy korszerű kemencével bőven be lehet hozni.

Érdekes infó, hogy ha egy kemencében ólmos mázzal égetnek az annyira lerakódik a kemence belsejében, hogy évekkel később is ki lehet mutatni.

Indul a blog, a blog.hu-n, vagyis folytatódik, ide költözik a wordpressből.

Kb. 20 bejegyzés, a tartalmukat illetően elég vegyesek, talán nem is vállalható egy része ma már, no de akit érdekel, majd megnézi, titkok azért nincsenek.

Pár szó magamról itt is, tulajdonképpen egy valódi költözésnél is bemutatkoznék az új szomszédoknak.:)
Dudás Emese vagyok ( igen, ez egy valódi név, így érzem hitelesnek ), ez a blog a kerámiáimról és a készítésükről szól elsősorban, de nem tartom ezt elválaszthatónak semmitől, amit egyébként gondolok, vagy érzek, így egyben vagyok én én.

Akkor fogod érdeklődve olvasni, ha érdekelnek a kerámiák, vagy a az agyagozás, műhelytitkok, egyedi tervezésű tárgyak és/vagy Te is "multirabszolga" vagy/voltál.:) Vagy nem multi, csak rabszolga.

Igen, azt hiszem ez is meghatározó része az életemnek és van, aki sokkal inkább ezen keresztül tud elsődlegesen kapcsolódni és a művészeti rész másodlagos, ezzel sincs gond, habár bevallom bennem ez már egy ideje átfordult, sokkal inkább sejtem magam szabad, alkotó embernek, mint irodistának, de azért elég jó a memóriám, nem fogom elfelejteni azokat az éveket sem. Itt lett vége. :)

Szóval ha érdekel a gyurmázás, az egyedi tárgyak, az alkotómunka, ha unod az íróasztalt és a szemléletet ami mögötte van, akkor remélem itt időről időre találsz majd olyan tartalmat, ami érdekes, szóval ha eddig nem kaptál frászt a stílusomtól, akkor talán elmenthetnéd az oldalt.:)

Ha van kedved hozzászólni, akkor ne fontolgasd hosszan, csapj bele, így írok én is, különösebb koncepció nélkül, ahogy jön és nagyon örülnék neki ha itt hónapok-évek alatt kialakulna valami közösségféle, akár kerámiaművészet, akár szabadság témában,  én nyitott vagyok és most már türelmes. Te az vagy?:)

Ez pedig a jó öreg lábbal hajtós  korong.

Ha szeretnél e-mailt kapni a friss blogbejegyzésekről, kérd a Mesehíradót, a Mesekerámia hírlevelét ITT>>.

Köszönöm a figyelmed:
Dudás Emese

Ezeket a színes kis kerámia házakat készítem mostanában a legszívesebben, a tetejüket le lehet venni, így lehet bennük fűszert, ékszert, vagy bármi egyéb apróságot tartani.

Az egyik fotón rátettem őket egy nagy zöld levélre,  eszembe sem jutott, hogy így, készletben, alátéttel ez érdekes lehet, inkább véletlen volt, nekem a látvány passzolt, de nem gondoltam tovább.

A Facebook egyik kézműves csoportjában viszont nagy sikerük volt, és amit én tudattalanul összeraktam, azt ők azonnal egyben értelmezték:  ezek fűszertartók, egy levél alakú tartón.:) Valahogy így:

 Manóházak  levélen

Maga a manóház elnevezés sem tőlem származik, ezt használták rájuk,  akkor ez a legmegfelelőbb, ez marad rajtuk.:)

Tulajdonképpen mondhatnám, hogy ez tudatos volt, de hazudnék, mindenesetre tanultam a dologból és most már azt mondom: ki kell várni, hogy elnevezzék, sokkal jobb mint megpróbálni kitalálni valami nevet, amit aztán sosem hoznak összefüggésbe a cuccaimmal.

Meseváros és Mesekerámia - ezek persze maradnak, és használom a cukorfát meg a holdfát is.:) Majd egyszer teszek fel róluk egy külön posztot/bejegyzést, bármit.

Na de konkrétumokat még nem is írtam ezekről a -most már tudjuk mikről:) - szóval a fűszertartókról, nagy zöld levélen.:)

A tartók  mindegyike két darabból áll, az aljából, és a tetejéből. Ezeket külön korongozom meg, közben bőszen használom a vonalzót,  mert fontos hogy a tetejük elég jól belecsússzon az aljukba. A kicsik 10 cm magasak a nagyobbak akár 16. Az űrtartalmuk az 1 dl-től, a 1,5-2 dl-ig terjed.

Nem készül két egyforma, nem is törekszem rá, mivel nem használok sablont sosem és ezeknél jól is néz ki ha nem egyformák. ( Ha mondjuk egy pálinkás készlet darabjai lennének, akkor is lenne köztük minimális 1-2 mm-es eltérés, sablon nélkül másképp nem megy, ez pedig elvi kérdés, nincs préselés, öntés, ez nem gyár, meg gyártás, még csaknem is egyszerűen kézműipar,  fontos,hogy mind egyedi legyen!)

Tehát megkorongolom a tetejét, és az alját, a teteje alapból központos, én görbítem el a csúcsát később. Megvárom míg megszárad, aztán retusálom, ennek többféle módja van, én általában a vizes szivacsot választom, de lehet smirglivel is, viszont ezt a szilikózis veszélye miatt nem javaslom, főleg zárt térben.

A retusálás során az apróbb ujjnyomokat eltüntetem, az alját pedig szignózom.

Ezt követően lehet festeni. A teteje és az alja más színű, élénk, kontrasztos színeket szeretek használni, először az alap szín kerül rájuk. Ezt úgy készítem el, hogy a korongra felteszem, benedvesítem a tárgy felületét, és egy szélesebb ecsetet bemártva a megfelelő arányban kikevert színeket elkezdem felvinni, több rétegben.

Fontos, hogy nem lehet túl vékony, mert akkor nem fed, és túl vastag sem, mert akkor pattanhat a máztól. Ez a keverési arányon is múlik, a színtest, a tiszta kaolin és a víz arányát kell jól beállítani, lehetőleg ezt szemre is tudni kell, megjegyezni, mert a víz elillan, párolog még a jól záródó üvegcsékből is.

Ha a víz sok a színtest kevés a szín alig látszik, megeszi majd a máz, ha viszont fordítva van, lepattan.  nem írom feltételes módban, nem pattanhat, hanem pattan is...

Az is tény, hogy a felvitel módjától is függ a sűrűség, amivel dolgozni ideális. ha ecsettel viszem fel alapszínnek több rétegben inkább hígabb keverék, ha írókába töltöm kontúrozni, akkor lehet fajsúlyosabb is. De továbbra sem lehet túl vastag. Ezt már szemre majdnem mindig eltalálom, ha valahol mégis több a kelleténél, le kell kaparni, még az égetés előtt.

A nyers tárgyra festek, nem az egyszer égetettre én így szoktam meg, nem olyan stabil és kényelmes, nehezebb valamivel, az agyag szemcséi miatt is, milliószor átmosom a tű hegyét egy fecskendővel, hogy ne duguljon,  de a tárgyaknak jobb ez így.

Ha az alapszíneket felvittem az aljára is a tetejére is, akkor kitalálom hol legyenek az ajtók,ablakok, innen egy szerszámmal az alapszínt óvatosan visszakaparom. ( A szerszám egy elkalapált szegecs nyélbe fogatva, vagy szike, de ha szike nincs jó a szegecs is. )

Aztán kifestem a nyílászárókat a megálmodott színre, az ablak az mindig sárga. :) feketével kontúrozok, írókából, itt kerülnek rá a holdfák is. Ezek a kis kacskaringós feketék, a közepükön piros pöttyel, elég holdbéliek.:)

Cukorfa (  a lombos színes ) ezekre jellemzően nem kerül. Kis fűcsomók, virágok viszont igen, ahogy a tetőkre is csíkok, sraffok, pöttyök.

Ha a festés készen van, akkor mehet a kemencébe, lehetőleg szellősen, ne érjenek egymásba mert a szín lepereg. Kiég nagyjából 1000 fokon. Ha a kemence lehül, kipakolom, és akár kezdődhet is a mázazás, de ezzel akár várni is lehet.

A legtöbb egy saját keverésű mázat kap, ezt transzparens kész mázból némi sárga színtest hozzáadásával keverem ki, egy vödörben tárolom, károsanyag mentes, speciális máz, ami bírja az 1200 fokot, ez a technológia kell ahhoz hogy a tárgy szinte tömörre égjen, ne legyen hajszálrepedéses, vízáteresztő, nekem ezt hagyományos agyaggal, alacsonyabb tűzön ( itt is 800-900-1000 fokra kell azért gondolni) nem nagyon sikerül elérni, így marad a magastűz. Ez energiaigényesebb, drágább az agyag vagy háromszor, de ez a biztos.

Szóval bemártom az aljakat egy mázazó fogóval telibe, ezeknek belül is mázasnak kell lenniük. A tetőket kívülről mázazom.  Egy homogén, matt, sárgás tejföl szerű anyag a máz ilyenkor, amikor kiveszem belőle a tárgyat nem látszik már a díszítés. Fontos, hogy a mázat az aljakról vissza kell törölni, mert különben odaragad a koriderit égetőlaphoz. Ezután agyag tappancsokra helyezem, le ne csurogjon így is. Ha az aljának is mázasnak kell lennie tüskére helyezem. Ezt lehet készíteni úgy, hogy fűtőszálat vesz az ember, hegyesre feldarabolja és ezeket a tüskéket belesüti az agyag korongokba, égetőlábakba, kicsit ferdén, így megtartják a tárgyat és a tüskékről óvatosan le lehet feszíteni a tárgyat, ha szerencsénk van nem kap ki egy jó darabot a mázból.

Ha a kemencét sikerült bepakolni ( ez a folyamat lehet fél óra, de négy óra is, attól függ, hogy mennyi tárgyat kell retusálni, felpakolni. Fontos hogy ne érjenek egymáshoz, és lehetőleg a fehér mellé ne kerüljön egy jó sötétzöld mázas, mert akkor lehet hogy a fehéren szép sárga foltokat fogunk találni amikor kivesszük.

Oda kell figyelni, hogy ne kerüljön a kemencébe 1200 fokra olyan agyag ami ezt nem bírja, és beleolvadhat, vagy olyan máz, ami a tárgyon buborékosra felforr. Ezeket azért tudom, mert sajnos sikerült kipróbálni, akár a lerakat is cikkszámozhat, iktathat rosszul. Nagyon oda kell figyelni hogy a máz alapjának amit megvesz az ember a fénye, vagy a tüze magas.:)

Súlyosabb esetben a kemence tönkremehet, de az égetőlap mindenképpen bánja.

A mázazásról, hibákról, még regényeket tudnék írni, de térjünk vissza oda, hogy 1200 fokon vagyunk, itt még követezik 20 perc - legalább ennyi!- hőn tartás, majd a kemence lassan lehül.  Nem szeretek kapkodni, amikor csak lehet megvárom amíg 200 fok alá megy.

Kinyitni mindig izgalom, némi félelem is van benne azért nem mondom.:) Mindig félek hogy éppen akkor zuhan ki a samot tégla, vagy kerül bele piszok az égetőlapról, netán az egész égetőlap elreped mert elfárad ( ezt kocogtatással próbálom ellenőrizni, de nem igazán tudom mit kellene hallanom és egyébként sem túl egzakt módszer ez, már a dinnyevásárlásnál sem mindig válik be).

Szóval pakolásnál nagyon odafigyelek, kocogtatok, törölgetek, tisztítok, számolok, a felnyitásnál meg izgulok. :)

Az nagyon jó, mikor semmi tragédia nem történik. Hát, így készülnek a soha sem egyforma manósapkás fűszertartók.

A nagy zöld levélről egészen elfelejtkeztem, de ezt majd leírom egy másik alkalommal.:)

Nincs mit írni, élni kell. Írni tudom a múltat, emlékekből, meg a jövőt, álmokból.

De most most vagyok.

Lassan 3 hónapja tanulom a szabadságot. Próbaidőn vagyok és egyre biztosabb, hogy véglegesítem magam a jelenlegihez hasonló állapotban.

Mi történt ebben a 3 hónapban? Sokat voltam a műhelyben és időnként nemcsak ott, jut idő az emberi kapcsolatokra is, ez néha öröm, néha bosszúság, ahogy az már szokott lenni.

Lehet bejegyzésre számítani 'Barátoktól CSAK kritika?!' címmel, vagy valami egész hasonlóval.:)

Sokszor voltam hálás, hogy nem kell már az irodában lennem. Sokszor megijedtem. Sokszor gondoltam, hogy nincs új a Nap alatt, sokszor hittem, hogy én vagyok.

Még billegek. Vagyis megbillenek. Csodálkozom, hogy egyáltalán tudok ilyet.

Az utóbbi évek valami kőkemény, céltudatos elszántsággal teltek, mentem valami felé, időm sem volt, erőm sem a teendőkön túllátni, volt egy ütemterv, amihez tartottam magam; se magamnak, se másnak nem engedhettem meg, hogy kérdezzen, feltartson, olyan kemény volt - fizikailag is, az örökös kialvatlanság - hogy nem volt idő elfáradni. Megszállottan a menedék felé, tudva mi elől menekülsz. Nem ijedtemben kezdtem el futni, olyan közel volt, hogy pontosan láttam.

Nemcsak a munka(hely) ugyan-ugyan, bár úgy volna, az kívül van, de EZ a saját szememmel nézett. Költői túlzásokat félretéve nevezzük egyszerűen depressziónak. Specifikálni minek.

Szóval ebben a nagyon-tudom-merre-tartok és nagyon-másfele-mint-Ti szerepben már otthonosan mozogtam,  de ennek most vége, odaértem, új célok, új szerepek vannak. Nem válnom kell valamivé, az vagyok., az lettem és így kell boldogulnom.

Abban a közegben, ahonnan jövök csodabogár voltam, most már nem vagyok az.  ( Néha hiányzik is egy kicsit.:P )

Új közeg egyelőre nincs. Valahogy kilógok mindenhonnan, vagy csak így érzem, írok majd erről is, de egyelőre szakmailag légüres térbe kerültem. Nincsenek kollégák, megrendelők, főnökök, csak én. Meg a Mindenható. Aki a maga módján szintén elég türelmetlen agyagos volt, szoktam is mondogatni.. :)

Erről a szakmai vákuumról még nem akarok írni, nincs kiforrva bennem se, nem jó, ha az ember olyan tájékozatlan hülye, hogy még a végén elkezdi hiánypótlónak érzeni, amit csinál.

A 3 hónap fontos megfigyelése, hogy bioritmus nem létezik!

Jobb ha most befejezem, ennél már csak csapongóbb leszek.
Valamikor folytatom.

Szeretnék írni valahogy óvatosan azokról a - szerintem egyszerűen szélhámos- önmegvalósítókról, akik netszerte szónokolnak ezo stílusban a saját hihetetlen szabadságukról, hogy mit csinálnak az számomra nem szokott kiderülni, de nem is ez a lényeg; az a lényeg, hogy ha én is ilyen jót ( milyen jót ??? )  akarok magamnak, akkor vegyem meg az infóterméküket amiből kiderül...